Fehér doboz
Anyám azt kérte, segítsek.
Az ágyon feküdt, arca szürke volt, szemei kidülledtek, mellkasa behorpadt, furán vette a levegőt, és időnként a kezemhez kapott.
- Meg kell tenned! Meg kell tenned!
A fejemben élesen járt-kelt a fájdalom. A szemem égett és be volt dagadva, a lábamra mintha ólmot akasztottak volna.
- Mielőtt elér. Mielőtt elér! - Ezt hajtogatta.
Eszembe jutott, hogy kimegyek, egyszerűen kimegyek megint, mint két napja, de akkor a kertben is hallottam az ordítását.
Elmegyek. Rázárom az ajtót, és elidőzök valahol, ahol nem hallok semmit, és amiről nem tudok, az nem fáj! Mire hazamegyek, talán lenyugszik, vagy mit tudom én, mi lesz vele!
Ekkor felült. Nem is hittem volna, hogy képes rá. Elkapta a torkomat és rángatni kezdett.
(Képtelenség, hogy ilyen erős!) Tépte a torkom, a fejemet bevertem a polcba, a könyvespolcába, ami így sem sokáig bírta már a terhelést, az egyik oldalon le is szakadt, s a könyvek elkezdtek leborulni.
- A…br…a – valami ilyen hangot adhattam ki, mikor végül elengedett, és hátrahanyatlott.
Egy ideig a könyvek csaptak nagy zajt még, aztán anyám hangja szabadult ki valami mély, sötét barlangból:
- Szúrd be azt, ami a dobozban van! Annyi elég. Biztos elég. Hidd el, elég! Úgyis elég!
Sírva mondta, hogy az elég.
A torkomhoz kaptam, kiszáradtnak éreztem, az ádámcsutkám nem volt a helyén.
- Én…- kezdtem nagyon sután, s mivel tudtam, hogy semmit nem fogok tudni mondani, hirtelen felálltam és kiugrottan az ajtón. Elfordítottam a kulcsot. Úgy dőltem az ajtónak, mint a filmekben az üldözöttek, akik végre maguk mögött hagyják a rettegést. Aztán vártam. Vártam, hogy lassan felemészti a fájdalom és hörögni fog. Vártam, hogy odatornázza magát, hogy kaparni fogja az ajtót, hogy csinál valami bűvészmutatványt, talán ki is tépi.
De csend volt.
*
- Azt kéri, öljem meg – néztem az orvosra.
Az ablaknál állt, és egy légy mozgását követte a ceruzájával.
– Nem tudom, hogy kell-e, fontos-e hagyni ezt a fájdalmat? Nem érdekel, hogy ki felel az emberi testért, de ha én kérném ezt, elvárnám, hogy…
- Akkor hajlandó rá? – leült velem szembe.
- Nem tudom. Nem bírom nézni!
- Szegény maga, igaz?
- Szegény én, és szegény anyám! Ő már döntött. Azt mondja, napi egy tiszta órája van. A többi semmit sem ér. Ha kapja a szert, akkor alszik. Ha elmúlik a hatása, az ordítása visszhangzik a kertben. Akkor behúzom a függönyöket. Lehúzom a rolókat. Deszkát szegelek az ablakokra, és ott élünk a sötétben ketten.
Ezeket az utolsó mondatok csak magamnak, befelé mondtam.
- Tehát mit akar tőlem? – józanított ki.
- Azt, hogy mondja meg, mit tegyek!
- Nem dönthetek maga helyett. Ha beadja neki azt az adagot, a szíve nem fogja bírni. Biztos, hogy nem. De nem a mi dolgunk az, hogy rendelkezzünk élet és halál fölött.
Sóhajtok. Szeretnék aludni. Magam lenni. Tudni, ki vagyok. Nézem az ablakon verdeső legyet, szempilláim vasgolyók, folyton lecsukódnak saját súlyuktól.
Az orvos lassan feláll. A fehér gyógyszeres szekrényhez lép. Kulccsal nyitja.
Kivesz a vitrinből egy fehér dobozt. Odatolja elém, aztán legyint a kezével az ajtó felé, hogy menjek.
*
- Anyu, anyu alszol?
-…….
- Anyu!
Csend van. Sűrű és sötét csend. Elfordítom a kulcsot. Anyám a fal felé fordul. Látszik az arcán, hogy volt valami rohama. Az ágya feldúlt, izzad. Nehezen emeli rám a tekintetét. Haragszik. Nagyon, de nagyon haragszik rám. A fájdalom átrajzolja az arcát napra nap.
A gyomrom egy cafat rongynak tűnik. Most valami savas íz is tolul fölfelé. A mellkasomban erős a nyomás, a szívem úgy dobog, mintha ezt a nyomást akarná átugrani. Nem sok kell, és átszaggatja az ingem. Az agyamat feketeség önti el, és befelé sírok, bömbölök, mint egy hisztis kölyök.
De most erős akarok maradni!
- Anyu! Anyu! – kiáltom mosollyal, amint kivágom a szoba ajtaját.
Arcomon feszesek az izmok, a szemem csillog, tágra nyílik.
Ezt erőltetem.
S mint ahogy ő adta gyerekkoromban a cukorkát, felemelem a fehér dobozt.
Az ágyon feküdt, arca szürke volt, szemei kidülledtek, mellkasa behorpadt, furán vette a levegőt, és időnként a kezemhez kapott.
- Meg kell tenned! Meg kell tenned!
A fejemben élesen járt-kelt a fájdalom. A szemem égett és be volt dagadva, a lábamra mintha ólmot akasztottak volna.
- Mielőtt elér. Mielőtt elér! - Ezt hajtogatta.
Eszembe jutott, hogy kimegyek, egyszerűen kimegyek megint, mint két napja, de akkor a kertben is hallottam az ordítását.
Elmegyek. Rázárom az ajtót, és elidőzök valahol, ahol nem hallok semmit, és amiről nem tudok, az nem fáj! Mire hazamegyek, talán lenyugszik, vagy mit tudom én, mi lesz vele!
Ekkor felült. Nem is hittem volna, hogy képes rá. Elkapta a torkomat és rángatni kezdett.
(Képtelenség, hogy ilyen erős!) Tépte a torkom, a fejemet bevertem a polcba, a könyvespolcába, ami így sem sokáig bírta már a terhelést, az egyik oldalon le is szakadt, s a könyvek elkezdtek leborulni.
- A…br…a – valami ilyen hangot adhattam ki, mikor végül elengedett, és hátrahanyatlott.
Egy ideig a könyvek csaptak nagy zajt még, aztán anyám hangja szabadult ki valami mély, sötét barlangból:
- Szúrd be azt, ami a dobozban van! Annyi elég. Biztos elég. Hidd el, elég! Úgyis elég!
Sírva mondta, hogy az elég.
A torkomhoz kaptam, kiszáradtnak éreztem, az ádámcsutkám nem volt a helyén.
- Én…- kezdtem nagyon sután, s mivel tudtam, hogy semmit nem fogok tudni mondani, hirtelen felálltam és kiugrottan az ajtón. Elfordítottam a kulcsot. Úgy dőltem az ajtónak, mint a filmekben az üldözöttek, akik végre maguk mögött hagyják a rettegést. Aztán vártam. Vártam, hogy lassan felemészti a fájdalom és hörögni fog. Vártam, hogy odatornázza magát, hogy kaparni fogja az ajtót, hogy csinál valami bűvészmutatványt, talán ki is tépi.
De csend volt.
*
- Azt kéri, öljem meg – néztem az orvosra.
Az ablaknál állt, és egy légy mozgását követte a ceruzájával.
– Nem tudom, hogy kell-e, fontos-e hagyni ezt a fájdalmat? Nem érdekel, hogy ki felel az emberi testért, de ha én kérném ezt, elvárnám, hogy…
- Akkor hajlandó rá? – leült velem szembe.
- Nem tudom. Nem bírom nézni!
- Szegény maga, igaz?
- Szegény én, és szegény anyám! Ő már döntött. Azt mondja, napi egy tiszta órája van. A többi semmit sem ér. Ha kapja a szert, akkor alszik. Ha elmúlik a hatása, az ordítása visszhangzik a kertben. Akkor behúzom a függönyöket. Lehúzom a rolókat. Deszkát szegelek az ablakokra, és ott élünk a sötétben ketten.
Ezeket az utolsó mondatok csak magamnak, befelé mondtam.
- Tehát mit akar tőlem? – józanított ki.
- Azt, hogy mondja meg, mit tegyek!
- Nem dönthetek maga helyett. Ha beadja neki azt az adagot, a szíve nem fogja bírni. Biztos, hogy nem. De nem a mi dolgunk az, hogy rendelkezzünk élet és halál fölött.
Sóhajtok. Szeretnék aludni. Magam lenni. Tudni, ki vagyok. Nézem az ablakon verdeső legyet, szempilláim vasgolyók, folyton lecsukódnak saját súlyuktól.
Az orvos lassan feláll. A fehér gyógyszeres szekrényhez lép. Kulccsal nyitja.
Kivesz a vitrinből egy fehér dobozt. Odatolja elém, aztán legyint a kezével az ajtó felé, hogy menjek.
*
- Anyu, anyu alszol?
-…….
- Anyu!
Csend van. Sűrű és sötét csend. Elfordítom a kulcsot. Anyám a fal felé fordul. Látszik az arcán, hogy volt valami rohama. Az ágya feldúlt, izzad. Nehezen emeli rám a tekintetét. Haragszik. Nagyon, de nagyon haragszik rám. A fájdalom átrajzolja az arcát napra nap.
A gyomrom egy cafat rongynak tűnik. Most valami savas íz is tolul fölfelé. A mellkasomban erős a nyomás, a szívem úgy dobog, mintha ezt a nyomást akarná átugrani. Nem sok kell, és átszaggatja az ingem. Az agyamat feketeség önti el, és befelé sírok, bömbölök, mint egy hisztis kölyök.
De most erős akarok maradni!
- Anyu! Anyu! – kiáltom mosollyal, amint kivágom a szoba ajtaját.
Arcomon feszesek az izmok, a szemem csillog, tágra nyílik.
Ezt erőltetem.
S mint ahogy ő adta gyerekkoromban a cukorkát, felemelem a fehér dobozt.
