A különbség
A dorbézolók kurjantásai egy spinéten játszott dallam foszlányaival együtt csak tompán szűrődtek be a folyosóról. A fülledt, sötét hálóterem kellős középére állított hatalmas, karmoslábú ágy titkát baldachin leplezte ugyan, de a fátylak ütemes lebegése és a komódra helyezett fényforrás reszketése semmi kétséget sem hagyott afelől, amit mostanra már mindenki tud.
A magányos gyertya nem bírta már sokáig. Lángja egyre hevesebben lobogott – sakk! –, majd miként a fékezhetetlen árvíz robbantja szét a gátat – sakk megint! –, úgy ömlött végig bőségesen a gyertya hosszú, egyenes szárán a forró, olvadt viasz.
Sakk! Sakk és matt!
A ragyogó, fehér folyadék még szét sem terülhetett, hogy dermedten alélva megpihenhessék, amikor Le Marquis de Froufrou kiszipolyozottan tovagördült Mme Le Comtesse de La Coquette még aránylag hamvas testéről. Mindketten hevesen pihegtek, ami ilyen helyzetben, a körülírt esemény után igen gyakori folyomány, de egyikük sem feledte szinte ösztönös mozdulattal a helyére igazítani rizsporos parókáját.
– Tubákot? – kérdezte az úrfi, és kisujjával felpattintotta a szelence fedelét.
Tubákoltak hát, hogy lecsengjen lelkükben a haldoklásközeli reszketések sorozata.
– Oh, maga olyan… – sóhajtotta a grófnő, és kezében máris szaporán verdesett a japáni legyező – őserejű, akár a természet! Akár egy bika!
– Csak? – somolygott révetegen a parókás bika, majd hatalmasat tüsszentett, alaposan bepermetezve a hölgyet. – Oppardon, igazán nem komilfó, amit itt most önnel műveltem, ejnye, mennyire kellemetlen. Bárcsak volna valami a tubák helyett, amivel ilyenkor lecsillapíthatná hevületét a megfáradt gladiátor. Nevezhetnék szigarétnak akár, s kínálhatnám önt megint és megint.
Talán ez a különbség sikk és csikk között.
A magányos gyertya nem bírta már sokáig. Lángja egyre hevesebben lobogott – sakk! –, majd miként a fékezhetetlen árvíz robbantja szét a gátat – sakk megint! –, úgy ömlött végig bőségesen a gyertya hosszú, egyenes szárán a forró, olvadt viasz.
Sakk! Sakk és matt!
A ragyogó, fehér folyadék még szét sem terülhetett, hogy dermedten alélva megpihenhessék, amikor Le Marquis de Froufrou kiszipolyozottan tovagördült Mme Le Comtesse de La Coquette még aránylag hamvas testéről. Mindketten hevesen pihegtek, ami ilyen helyzetben, a körülírt esemény után igen gyakori folyomány, de egyikük sem feledte szinte ösztönös mozdulattal a helyére igazítani rizsporos parókáját.
– Tubákot? – kérdezte az úrfi, és kisujjával felpattintotta a szelence fedelét.
Tubákoltak hát, hogy lecsengjen lelkükben a haldoklásközeli reszketések sorozata.
– Oh, maga olyan… – sóhajtotta a grófnő, és kezében máris szaporán verdesett a japáni legyező – őserejű, akár a természet! Akár egy bika!
– Csak? – somolygott révetegen a parókás bika, majd hatalmasat tüsszentett, alaposan bepermetezve a hölgyet. – Oppardon, igazán nem komilfó, amit itt most önnel műveltem, ejnye, mennyire kellemetlen. Bárcsak volna valami a tubák helyett, amivel ilyenkor lecsillapíthatná hevületét a megfáradt gladiátor. Nevezhetnék szigarétnak akár, s kínálhatnám önt megint és megint.
Talán ez a különbség sikk és csikk között.
