A vihar

Az ördögnek nagyon régen nem volt a múlt péntekhez fogható jó napja.
Micsoda vihar volt!
Az ember egyszerre érez félelmet a dühöngő természet láttán, és töltődik fel energiával, kirobbanó vad kedvvel, hasonlatosan az égen vágtázó fellegekhez.
Az ördögre persze csak ez utóbbi vonatkozott. Ő aztán nem félt az orkántól, a méteres hullámoktól, a földig hajló fáktól. Kinn ült a móló legvégén, az ég felé fordította - és hagyta, hogy az eső verje - arcát. Mosolygott.

És akkor persze ott jött az a lány.
Ja, az ördög már ismerte, valamikor, nagyon régi útjai során találkozott össze vele, s állapította meg magában, hogy nem is olyan rossz bőr. De aztán jöttek a sokkal jobb bőrök, és az Angyal persze, akit - ugye - nem lehet felülmúlni. Hát az ördög elfelejtette ezt a lányt is, ahogy sok más százat a földön járkálók közül.
Viszont az tagadhatatlan volt, hogy ez a lány most, 10 évvel az utolsó találkozásuk óta, nagyon megváltozott. Most rossz bőrben volt! Hej, de rossz bőrben.
Ki az az őrült, aki nyitott ballonkabátban, csapzott hajjal, hányaveti dekoltázzsal megy céltudatosan ebben a viharban? A villám is agyonütheti, ráugorhat egy hullám, no meg a fák is.... tudj' Isten? A vihar (az embernek) mégiscsak vihar.
- Egy ilyen átkozott földindulásban csak az ördög leli örömét! - kiáltott oda nagy komolysággal a lánynak, akit szinte tépázott a szél.
És igen. Látta. Látta, ahogy a lány rátekint, majd ismét a földre szegezett tekintettel tovább lépdel.
És abban a tekintetben, ahogy ránézett, azokban a mélyen ülő, karikás szemekben, amin a festék is elkenődött, és az arcban volt valami! Valami, amit az ördög közelről ismert.
Az ördög rögtön tudta. A víznek fog menni. Végigsétál a mólón, és a végén belehullik a vízbe. Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy a ballonkabát szétterül a víz színén. Ahogy a fekete haj egybegyűlik, majd elmerül...
- Az istenit! - ugrott fel az ördög.
Hisz (ahogy mindig) a gondolataival egyenes arányban történtek a dolgok.

És a lány, akinek fázott mezítlábasan a talpa a tépázott füvön – nyári szandálját méterekkel arrébb lerúgta a lábáról - élvezte ahogy a sáros földhöz ér a bőre. Megtorpant egy pillanatra. Él még, érzi a vihart. Hetek óta nem létezett, inkább csak működött valamennyire. Jó volt menni előre, végre talált értelmet a mozgásnak, emberi test lett a széllel szemben.
Napok óta nem találkozott senkivel, és most érzett egy tekintetet, vagy inkább csak sejtette, nem látott semmit és senkit maga körül.
Hirtelen megnyugodott, tudta már mi fog következni - mintha egy kéz vezetné szépen – ment a víz felé, vágyott rá, hogy az esőcseppek áztatta teste belemerülhessen a sötét vízbe, haja lebeghessen, ne fújjon a szél.
A mólót körülvevő moszatos sziklák felé lépett, mintha lenne tovább út a lába alatt…
Egy erős kéz ragadta meg, még hallotta a lihegést a háta mögött, érezte, hogy együtt csapodnak a móló betonjára, érezte a férfi tenyerét a feje alatt. Elájult.