Cs. Judit, Napló
Életkor: 15. - ben
Lakhely: S.P.V.
Életcél: fennmaradni vagy elveszni?
1983. október 4. kedd
Egy pincében élek. Négy napja. Két zsák van, az egyik a párnámul, a másik az ágyamként szolgál. És takarók.
A sötétség nem zavar, a nyirkosság inkább. De én tényleg maradok!
Tegnap Lilla lejött, és azt mondta, nem maradhatok tovább.
- A javítóintézetbe sem megyek, érted! Ha kiadsz, odakerülök! Nincs más módszerük, itt ez van. Ha nem férsz bele, akkor bevisznek…
- Jó, de neked is meg kell értened, hogy attól hogy máig nem jöttek le, bármikor megtörténhet. Egyet gondol az apám, és lejön, Karácsony előtt meg mindig ki kell itt takarítani, és felvisszük a díszeket…
- Akkor legalább decemberig! Ha apád lejön, azonnal elmegyek.
- És a te anyád? És a többiek? Rájuk nem gondolsz?
Nemet intettem. Nem gondolok rájuk. Senkire se többé odaföntről. Lillát megtűröm, de csak azért, mert ide leengedett.
Maradok.
1983. október 5. szerda
Lilla hozott gyertyát. Mondtam, hogy írni akarok. Semmi mást. Írni. Beszélni alig.
Lilla bátor. Ha kikerülök, veszek neki valamit ezért cserébe!
1983. október 5. este
Megkérdeztem Lillát, mit szól Sárosdy. Aszonta, kivan. Meggyőződése, hogy én magam szöktem meg, semmi más, engem nem lehet elrabolni. És ezért veszettül haragszik rám. Emellett Lilla mondja, hogy anyám minden nap bemegy a suliba.
Sokan azt hiszik, hogy elraboltak.
Lilla egy újságpapíron ült, én meg az „ágyamon”. A gyertya lángja megvilágította az arcát. Gondolkoztam rajta. Sovány, tele van pattanással, de azért mégis van benne valami szép. Idősebb két hónappal. Tuti, hogy nagyon tisztel engem, különben nem vállalná ezt fel. És talán ő is utálja a szüleit. Ezzel az orruk alá dörgöl. Persze csak a hátuk mögött. Talán ezt gondolja. Kértem tőle egy naptárat is. Azt mondta, szerez.
1983. október 6.
Lilla azzal jön kora reggel, (miután a családja végre lelépett otthonról), hogy anyám tökre kivan. Tegnap ide is telefonált. Pedig Lilla nem is volt barátnőm.
Kényszer, talán mindenkihez elmegy, akiről valaha is hallott.
Szarok anyámra! Elegem van belőle! És mindenből.
Csak Lilla rendes…
Lilla minden nap kétszer hoz kaját. Néha azért kevés, de beérem vele.
Lilla azt mondja, az apja így is furcsállja, hogy olyan sokat eszik. Hogy el ne hízzon.
Megnéztem a szendvicset. Tele volt mindennel, még paprika is volt benne! Eltettem estére. Lefekvés előtt…
Talán Lilla holnaptól tud könyveket hozni. Ez a hatodik napom itt. Néha fázom.
1983. október 7. péntek
Lilla szülei nincsenek itthon a nap java részében. Akkor Lilla felhív. Nem mindig megyek.
De tegnap fent voltam. Fürödtem, hajat is moshattam. Nem mintha érdekelne, de azért mégis. Leginkább, mert Lilla ragaszkodott hozzá.
Szép volt az idő. A hátsó kertben lehetett lenni. Oda senki se lát be. Lilla szerint attól is meg lehet halni, ha többnyire sötétben van az ember. Persze a pince hátsó ablakából lehet kinézni. Az is a belső kertre nyílik. Ott szoktam álldogálni.
Lilla Anna Frank naplóját hozta be. Azt mondja, ide illik. De engem idegesít a széplelkűsége.
Az övé nem szabadon választott száműzetés, az enyém az. Mást akarok olvasni! Komoly dolgokat! Sanyi könyvtára kellene, vagy a sajátom! De Lilla ezt nem érti.
Szerintem, kezd egyre jobban megijedni, mert anyám már értesítette a rendőrséget is. Úgy látszik, eddig még bizakodott, de mostantól tanácstalan. Talán azt hitte, hogy hazamegyek. Mert az elrablásomban nem hihetett. De nem fogok, nem megyek haza! Ha kell, itt rohadok meg ebben a börtönben, de oda be nem teszem a lábam soha többé!
1983. október 8.
A Sárosdy állítólag azt mondta ma az osztálynak, hogy ha valaki tud rólam valamit, valljon színt! Lilla mesélte, hogy nagyon nagy csend lett.
Innen látszik, hogy nem voltak barátaim.
1983. október 10.
Ma halt meg egy éve a Berci. Két kezemben hoztam haza. Két napig bámultam a kertben.
Ők persze morogtak, hogy temessem már el. Nem tudtam. Aztán már a szag miatt is. Az első napokban esküszöm, nem éreztem! Bár anyám folyton mondta, hogy a konyhában is érzi.
Minden pokoli szar!
Senkim sincs már.
1983. október 11. kedd
Sajnos felfáztam. Lilla hozott kapszulákat, amitől nem csíp úgy. Iszonyú volt, hogy állandóan vécére kellett menni. Lilla rendes volt, de nem kérhetem, hogy egy bilit rendszeresítsünk ide. Az undorító. Neki. Én szarok rá, de neki az. Tuti. Mert Lilla olyan, mint egy átlag 14 éves. Annyi plusszal, hogy tök rendes. De nem komoly.
Szóval amúgy én mindent a fejemben érek el! Tudom, hogy délelőtt mehetek vécére, ezért délelőttre igazítom a szükségleteimet. Este már a harmadik napon nem kellett, mert mondom, a fejemmel irányítok. De ez a felfázás betett. Nincs is ennél rohadtabb betegség. Lilla nem tudta, hogy dunsztos üvegekbe pisiltem. Cseppeket, mert az ilyen, kell, mintha igazán lenne valami az emberben, közbe meg csepegtet. Amikor Lilla elment reggel a suliba, felmentem, s elrendeztem az üvegeket. Most itt vannak a polcon, mintha mi sem történt volna.
És most már jobb. Hat ez a bigyó. Fekete-piros. A por benne van legbelül. Egyet szétnyitottam, de baromi rossz íze van. Amikor Lillának ezt elmondtam, azt mondta, olyan vagyok, mint egy gyerek. Az nyit csak ki egy kapszulát.
Este:
Gyerek lennék? Velem mindig az volt a bajuk, hogy túl komoly vagyok. Nem mosolygok. Elvonulok. Matekból, kémiából és fizikából majdnem megbuktam. És azzal jöttek, hogy akinek építész az anyja és vegyész az apja... Hogy, hogy lehet ez?
Hogy nem értik!
Hát ne is értsék!
Mert mi van, ha örökbe fogadtak? És nem mondták meg? Mi van, ha az anyám nem az anyám?
De persze APA nem. Mert rá hasonlítok is! Ugyanolyan a tekintetünk, a mosolyunk!
Ő volt az egyetlen ember! De róla nem beszélek! Megfogadtam!
Most Lilla vizet adott, többet, de attól meg csak megint menni kell. Állítólag az javítja, kimossa a baktériumokat. Meg hozott paplant is. Valami nagybátyjától. Mert az is meggyőződése, hogy nem volt elég a takaró.
Most cseppet sem fázom, és a kazán is melegít. Egy elefánt. És búg is. Éjjel először furcsa volt. Még jó, hogy itt van. Elkezdtek fűteni...
Naponta kétszer felmegyek. Nagyon óvatosan, 9 és 11 között, 3 és 4 között. Az utóbbikor Lilla is velem van. Addig dolgoznak. Lillának van egy bátyja. Nem helyes. Állítólag nagy szemétláda. Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok! Szerencsére pingpongozik, és állandóan edzésen van. Állítólag tehetséges.
Én utálom a pingpongot, a tollast, mindent! Mindent, amihez más ember is kell!
1983. október 12. szerda
A Kis herceget egy álltomban kiolvastam reggel az ablak mellett. Nagyon szép volt. A nap is besütött, ráragyogott a könyvre. Sajnos ettől el is bőgtem magam, pedig megfogadtam, hogy nem fogok bőgni.
A pince belső részében, ahol én vagyok, szinte semmi sincs, csak zsákok, egy polc, amin vacak edények, befőttes üvegek sorakoznak. Ez az a hely, ahol lennem kell. Ez elég sötét, mindenképpen kell hozzá gyertya. A másik része, kissé feljebb világosabb. Itt az ablak a kert járdaszintjéig ér. Itt a kazán is. Éjjelre ide szedelődzködöm, nappal itt írok, de amint hazajönnek, hátra kell húzódnom.
Ez a szabály. Lilla házirendje.
1983. október 13. csütörtök
Ez a 13. napom itt. Valami van a szememmel, talán túlerőltettem. A felfázás megszűnt, a kazán óta nagyon kellemes itt lenni.
Lilla fél. Egyre jobban. Azt mondja, ő a „napvilágon” van, és jobban látja az eseményeket. Azt, hogy anyám beteg és kész van, nagyanyám ápolja. Mása nincs. Lilla majdnem elment hozzá, nekem kellett lebeszélnem. Egy hét múlva lesz az 50. születésnapja. Nagy bajban lesz. Lilla a lelkemre akar beszélni. Azt mondja, hogy ő nem sokáig bírja már, mert fél, hogy a szülei rájönnek. Mondtam, kértem, legyen türelemmel.
Ez az én hátsó traktusom, de nem tudom meddig…
Most a Gyermekek szigete című könyvet hozta. Hihetetlen szar ízlése van. Nekem nem jön be. A kissrác is meglép benne. Lilla mindig azzal jön, hogy illik a helyzetemhez. Ezen röhögnöm kell. Ettől még nem irodalom.
Bárcsak a könyveimet lenyúltam volna otthonról!
1983. október 14. péntek
Elkezdtem köhögni, és a szememmel továbbra is van valami. Túl sokat olvasok. Persze legtöbbje szar, mert Lillának nincs ízlése, és nem kérhetek tőle ennél is többet. Amiket hoz, nos, nem vagyok oda értük. Nekik szinte nincs is könyvtáruk.
---
Lilla bőgve jött le az előbb, hogy el kell menjek, mert ő fél. A képeim a teljes körzetben ki vannak rakva, és ha rájönnek, hogy itt vagyok, akkor ő nagyot bukik, és engem is félt.
Eddig tudtam a lelkére hatni, de most látom, hogy nem bírja tovább. Mindegy. Eddig is rendes volt. Megígértem neki, hogy gondolkozom, hova mehetnék.
Persze nincs nagyon ötletem. A Sárosdyhoz szívesen költöznék, de nem fogadna be, mert tanár, és félti önmagát, pedig tudom, hogy egyedül él. Az ilyen fickók mindig egyedül maradnak a tudományukkal, mert nem találnak magukhoz illő nőt.
A Takács Kinga régen baromira elviselt, és nekik van valami nyaralójuk Szigligeten, oda kellő ügyességgel lejuthatnék. Ezen kívül csak a Sanyi van még. De ő? Annyira felsőbbrendű. Annyira úri gyerek. Soha sem vállalná be. Lefogadom, ha kijutok, nem mer majd velm mutatkozni.
Na, majd meglátom.
1983. október 15. szombat
Megígértem Lillának, hogy lépek. Utána be kellett kennem az arcát: vett valami pattanás elleni vackot. Erősen hisz benne. Én röhögök, de kenem neki, mert állítólag én jó vagyok ebben. Ha.
Bárcsak elfelejtené, hogy fél attól, hogy lelepleződünk!
1983. október 16. vasárnap
Rohadtul belázasodtam. Lilla hozott gyógyszert, de szarrá fagyok. Lilla bőg és fél. Azt kértem, hogy amíg meg nem gyógyulok, bírja ki.
1983. október 17. hétfő
A lázam oké. Lilla adott két napot. Hirtelen fene irányító lett. Azt mondta, nem nézi végig, ahogy megdöglöm itt. Magyaráztam, hogy egyszerűen ilyenkor mindig elkapom ezeket, de erre azzal érvelt, hogy kitől, ha tőle nem, mert mással nem találkozom. Erre persze nem tudtam mit mondani. Biztos legyengült a szervezetem.
Folyton nyavalyog. Elég rosszul áll neki. Sebaj, azért hálásnak kell lennem. Persze én a helyében nem rinyálnék, a szülei annyira elfoglaltak, ide a 3 hét alatt egyszer le nem tolta a képét senki. Még őrá se figyelnek, nemhogy a pincére. Mondja, hogy észre se vették, hogy levágatta a haját. Persze ez erős túlzás lehet, mert én észrevettem, pedig valami van a szememmel.
Megyek olvasni. Görög drámákat. Végre valami vadság, meg erő a sok bugrisság után. A Sanyi adta neki kölcsön. Érdekes…Pont ő.
1983. október 18. kedd
Lilla szerzett nekem egy kisebb táskát, pár cuccot, amivel mehetek odébb. Amikor lejöttem, még pulcsim sem volt…Nagyon erőlteti a távozásom. A köhögés miatt kértem haladékot. Azt mondtam, még lázam is van, ami nem igaz, de meg kell mondani, itt a legjobb azok után, amik történtek. A Takács Kingának is írtam levelet, Lilla beviszi nekem a suliba.
Azt mondja, a Sárosdy elég szomorú mostanság. Meg hogy emlegetett is, hogy amióta nem vagyok, nem érdemes dolgozatokat javítani. Bezzeg a Fehér tanárnő nem emleget. Örül, hogy épek a kémcsövei….
1983. október 19. szerda
Lilla nem jött ma le. Ez elég kellemtelen. Eddig csak a szemem fájt, de most a fejem is. Ilyenkor nem tudom, mit kell tenni. Eddig mindig hozott kaját.
Kissé éhes vagyok.
1983. október 20.
Dél van, Lilla nem jött le. Felmenni nem mertem, mert gondolom, valami zűr van.
Eléggé éhes vagyok. A fejem is el kezdett fájni újra.
Nem jó az ilyesmi.
Este: végre Lilla megjelent. Azt mondta, volt valami balhé, mert tegnap későn jött.
Hozott kaját, de rohadt keveset. Mindegy. Nem követelőzhetek, végül is most nem húz a költözéssel. Megint hozta a krémet is. Bekentem az arcát. Valakibe szerelmes, de nagyon nem volt kedvem megkérdezni. Pedig valamit akart mondani, de aztán láttam, hogy meghökkent, mert lefeküdtem. Mondtam, hogy ne haragudjon, de nem vagyok jó formában. Érdekes, meghunyászkodva lépett le.
Éjjel:
Lilla bezúgott valami pasinak. Most mondta el. Nem bírta magába tartani. Elég merész, hogy lelógott éjjel. Most nem gondolt arra, hogy lelepleződöm. Vajon miféle érzés bírja legyőzni a félelmet? A fickó a gimibe jár, ennyit mondott róla. Azt mondja, 4. napja kíséri haza. Most ezzel van elfoglalva, és keneti velem a képét... A pattanások miatt most hasznára vagyok, mert szerinte három nap alatt máris sokat javultak.
Én semmit sem látok. De bíztatom. Most nem beszéltünk a költözésről. És a levelet sem tudta odaadni a Kingának, mert az meg beteg. Pech.
1983. október 21.
Kínosan köhögök. Este párnák között, és Lilla fél, hogy meghallják. Ez üldözési mánia már. A falak tömörek. De azért ő is köhög, hogy ha netán egyszer meghallanák. Ezt mondja.
Holnap hoz rá valamit, megígérte.
Ma kölcsön is kért tőlem. Azt mondja, mozi után beülnek majd valahova. Hihetetlen. És ő akarja meghívni a fiút. Elég vicces, de ő ragaszkodik, mert látott valami filmet, amiben a nő hívta meg a férfit…
Volt nálam száz forint. Odaadtam. Nem érdekes, csak ha ki kell költöznöm, akkor baromira kell majd.
Azért irigyeltem a mozi miatt. Valami jó filmet én is megnéznék. Igen. A tévé néha hiányzik. Reggel, ha bekapcsolom fent, mindig agyalágyúltságok mennek. A filmek este vannak, későn, sajnos már nem nézhetem a szombat esti filmkoktélt!
---
Anyám tegnap volt ötven éves. Iszonyatos lehet számára ez a szülinap. Csak az anyja maradt neki, akit sosem szeretett. Engem sem szeretett. Csak apámat. De ő sincs többé, úgyhogy ciki!
1983. október 24. hétfő
A köhögésem jobb. Lilla látta anyámat. Azt mondja, nagyon elgyötört.
A Takács Kinga üzente, hogy ír választ a levelemre. Remélem, mielőbb.
---
Most hozta le a levelet a Lilla. Rohant, mert randija van. Vigyorában azt mondta, hogy maradhatok, amíg csak akarok.
Ez teljesen hülyének néz. Most nem fél. Most szerelmes.
A Kinga azt írta, hogy szívesen meglátogat itt, de nagy hülye vagyok, mert fájdalmat okozok a hozzátartozóimnak…
Én nem tudom, kiről beszél. Nagyanyámon, anyámon kívül nincsen senkim. És én és anyám nem szeretjük egymást, és anyám és nagyanyám sem szeretik egymást, úgyhogy össze sem tartozunk, mert szeretet nélkül nincs összetartozás.
A nyaraló kulcsát – azt írja, - nem adhatja oda, mert ez túl nagy kérés. Azt mondja, menjek haza, mindenki örülni fog, és mindenképpen írjak választ.
„Kedves Kinga! Nem, nem megyek haza. Mert akim nekem van odafönt, az mind hülye! Nekem nincsen családom, és nincsen otthonom. Hiába a háromszintes ház Zugló szívében, akkora szobákkal, hogy ihaj! Hiába. Ha költő lennék, verset írnék erről, de mivel nem vagyok, érd be ennyivel. A kulcsért kár. Kapd be!”
Persze ezt nem küldöm el neki. Mi köze hozzá! Ha nem ad kulcsot, az azt jelenti, nem is érdeklem, úgyhogy nem töröm magam válaszokkal.
Szar a kedvem. A szemem még fáj. Lehet, hogy be van gyulladva. De se felmenni, se tükörbe nézni nincs kedvem.
1983. október 27. csütörtök
Napok óta gubbasztok. Gondolkodom. Lilla elmondta, hogy Sanyi az a fiú. Nem volt kedvem enni, de ma már nagyon fájt a hasam. Nem Lillával van baj, és nem is Sanyival. A világgal. Mert minden ilyen benne. Azt hiszed, bízhatsz valakiben, és közbe elmegy, otthagy. Azt hiszed, megvár valaki, és közben örökre eltűnik az életedből.
Annyira gyűlölöm az elvesztéseket! Annyira nagy az űr utána!
Elment ettől az étvágyam.
1983. november 1. kedd
Elég rossz a kedvem. Unom itt. Amióta Lilla Sanyival van, alig jár le. Mindent megtesz, nem az, fürdőt csinál, berakja a ruhámat is a gépbe, még unszol is, hogy legalább mosakodjak, de bevallom, nincs kedvem.
Már nem mesél arról, mi van fönt és kint. El sem zavar, folyton a Sanyiról pofázik.
Mondjuk, azt mondta, hogy megint látta anyámat. És azt is mondta, hogy kissé jobb passzban volt, de anyám nekem nem hír.
A Sárosdy érdekelne igazán. A Sanyival is beszélnék. Nem érdekel, hogy Lillával jár, bár hihetetlen véletlenek vannak. A Sanyinak csak azért ciki, mert egy fiú nem léphet csak így tovább. És Lilla nem elég jó a Sanyinak, szép, de kevés!
Most mennem kell. Hozza a kajámat!
1983. november 6. vasárnap
Egyre sötétebbek a napok, a kinti pincerésznél is kevesebb a fény. Gyertya van elég, de a szemem nagyon szar állapotban van, alig bírok írni…
1983. november 8. kedd
Apám, anyám házassági évfordulója.
1983. november 9. szerda
Nem vagyok túl jól. Fázom, sötét van, izél a gyomrom is.
1983. november 15. kedd
Kicsi pihentetés után jobb a szemem. Lilla azt mondja, totál furcsán néz ki így is. Azt mondja, erre nem tud szerezni semmit, el kéne mennem vele az orvoshoz.
Ez hülye. A Miskolczi anyám barátja. Ha meglát a váróban, megy a forró drót.
Megkértem Lillát, hogy Sanyival ahol tudják, szedjék le a képeimet. Minek nézze ezt a környék. Nem vagyok én olyan felemelő látvány!
1983, november 16.
Lilla azt mesélte, hogy beszélt rólam a Sanyival. És hogy ebben az egészben nem is bírta elmondani neki, hogy engem bújtat. Ez persze röhej. Mert akkor hol az őszinteség. Meg azért is kár, mert szívesen beszéltem volna vele idelent vagy odafönt, titokban, Lilla családja háta mögött, de persze ilyet nem kérhetek!
Lilla azt várja, hogy Sanyi bemutassa a szüleinek. Ez eléggé el van szállva. Én nagyon jól tudom, hogy Moldovánéknál nem így mennek a dolgok. De persze nem akarom letörni Lillát.
A képeimet nem együtt szedték le. Lilla este a zongoraóráról jövet leszedett párat. Elhozta nekem. Furcsa látvány. Itt vagyok magamnak….
***
1984. január 22. vasárnap
Lázálomból ébredek. Most mindenki itt kaparász az ágyamnál. Anyám nem tépte szét ezt a naplót, csoda. Pedig gyűlölöm. Anyámat. Nem változtat semmit az, hogy most jó anyaként akar viselkedni. Cincog az orvosokkal, akik azt magyarázzák nekem, hogy rendes. Még valami riportfélét is adott. Hányadék. Hányadék a köbön!
Tavaly a pincében Lilla bátyja rám talált. Igazából elég szarul voltam. A szememmel volt valami aznap, baromira furcsa volt, nem ment a látás. Azt hittem, megvakultam. Ilyesmire emlékszem. Erre is a rengeteg itteni faggatózás miatt. Akkor lent nekimentem a polcnak. És ledőltek az üvegek. Éktelen zajt csaptam. Az egész polc. Abba kapaszkodtam. Valami nem stimmelt az agyamban. Persze akkor már napok óta nem is ettem. Nem volt étvágyam, nem volt kedvem. Szóval attól is lehetett az orvosok szerint. A szemem meg a sötétet nem bírta. Pedig már össze is pakoltam, hogy egyszer onnan is lelépek.
Szóval a bátyja észrevett. Lejött a zajra. Kezében valami kenyérrel. Én meg ott álltam a polcnál, akár egy béna. Csak néztük egymást. Kezében a kenyér. Ő rám. Én rá, (állítólag). Aztán nagyon csúnyán kérdezte, mit keresek ott. És hogy jöttem be az ajtón. Aztán látta a könyveket. Azt kérdezte, hogy valami tudós vagyok-e?
Azt hiszem, nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem vagyok jól. És akkor állítólag elájultam. De ez utóbbiakat inkább talán tőle tudom, mit hogy emlékeznék.
Ha elmebajos lennék, akkor ezért megbüntethetném magam. Nagyon dühítő. Legalább álltam volna szilárdan a lábamon! Legalább a szemébe néztem volna. De alig láttam. Kész röhej.
Aztán persze minden felgyorsult. Értesítették anyámat, aki meg bedugott ide.
Diliház, hiába hívják egyéb szép neveken. Nem kell szépíteni.
Déli tizenkettő, 3 fehér pirula.
Milyen jó, hogy nem vagyok őrült. Milyen poén, hogy ezek mégis azt hiszik, hogy az vagyok.
1984. január 24. kedd
Ha te más vagy, mint a többség, ha te vissza mersz pofázni, ha te olyan dolgokat csinálsz meg, ami nem átlagos, akkor a világ hülyének tekint! Azért, mert 14 és fél évesen volt merszem a világ elől elbújni és másfél hónapon át egy pincében élni, nos, ettől én már elmebetegnek számítok.
1984. január 25. szerda
Megbuktam. Nem bírtam végigcsinálni. Anyám bedugott ide, mert ezt látja jónak. Ezt mondja az orvos. A Sárosdy bejött. Először állatira durcáskodott. Aztán kissé felmelegedett. Azt mondja, meg kell írjam, hogy mi történt aznap. Beszélni kell róla, mert akkor jobb. Azt mondja, minden apró mozdulatra oda kell figyelni. Aki festeni tud, megfesti, aki írni, megírja.
Ha megírom, kiszed innen. Ő ebben hisz, nem a gyógyszerekben.
Három fehér vacakot kell a nővér előtt bevennem. Nem érdekel. Ez már nem tesz semmit!
1984. január 27. csütörtök
Ma délelőtt bejött a Lilla meg a Sanyi. Szép pár. Hoztak csokit, és a Lilla bőgött. Vádolja magát, és azt mondta, eddig nem tudott idejönni, de a Sanyi meg azt, hogy ha tudta volna, azonnal kirángatott volna onnan, és kész. Szegény Lilla tényleg kivan, pedig ennyit nem ér az egész! Nem tehet róla, sosem volt szemét. A Sanyi meg rögtön jött, ahogy lehetett látogatni. Könyveket is hozott, meg egy méhecskét, amit az ágyra lehet akasztani. Sokkal a Lilla előtt, és ő már elmesélte, hogy miért nem jön a Lilla.
Nem bírtam megmondani neki, hogy mekkora szarság volt odalent, amikor kiderült, hogy a Lillával jár. De azért kedves volt. A Lilla is.
Az orvosomat Dénesinek hívják. Kopasz és csendes. Nem tudom, mit akar tőlem…
1984. február 1.
Ma sokan jöttek. A Sárosdy, aztán anyám, Lilla meg a bátyja. A bátyja nem tudom minek. Talán kirakati majmot nézni. De azt mondta, jobban nézek ki, mert már nem 46 kiló vagyok.
(Ja, a pincében nagyon lefogytam, de azt csak itt tudtam meg…)
A Sárosdy mondta, hogy írjam meg azt a dolgot. Nem tudom, miért feszegeti.
Persze ezt nem mondom el a dokinak. Pedig kérte, hogy mindent!
1984. február 16.
Anyám minden nap bejön. Sír. Magyaráz. Hogy meg kell őt értenem. Hogy nem könnyű neki sem, higgyem el!
Némán fekszem. Nagyon keveset beszélek hozzá. Ha meg próbál érinteni, elhúzódom.
Ekkor mesélni kezd az életükről. Apámról, a siklóernyőzésről. A régészetről.
A múltkor földhöz vágtam egy bögrét. Nekem ne mondja el! Nekem ne mondja el! Neki mindig fontosabb volt a repülés, a földbe rohadt csontok kikaparása. Most kaparhatja apámat! Nekem ne mondja el!!!!
1984. február 19. vasárnap
A Sanyi kitalálta, hogy minden második nap bejön és felolvas. Egyszerűen gyönyörű! Tegnap a Sárosdy is akkor jött be. Azt mondta, nincs jobb, mint a két kedvenc tanítványát együtt látni, amint elmélyednek az irodalomban!
Dénesi el van varázsolva. Sanyiból akar valamit felépíteni, pedig nagyon rossz ajtón kopogtat.
Shakespeare Szentivánéji álmával kezdtük. Sanyiék játszották el a farsangon. Persze, ő volt Puck. Remekül adja.
1984. február. 23.
Anyám ruhákat hozott. Denevérujjú pulóvert. Nagyanyám nekem kötötte, mert anno láttam egy videoklippben. Nagyanyám nem jön be. Haragszik. Hogy hogyan tehettem ezt meg anyámmal? Akárcsak a doki. Mindig ilyen hülyéket kérdez, hogy nem voltam-e tekintettel az anyámra, meg ilyen cudar baromságok! Holnaptól nem mondok én neki már semmit!
1984. március 16.
Sokat járok lent. A park nagyon szép. Három Shakespeare-n vagyunk túl Sanyival. Nagyon rendes. Elmondtam neki, hogy vacak volt lent, amikor kiderült, hogy Lillával van. Megértette. De hát jól megvannak. Sanyiban ott a parasztbecsület. Szereti Lillát, mert Lilla ellenállhatatlanul szép, még ha pattanásai is vannak. És nem vallja be, de én tudom, hogy azok után, ami velem történt, soha nem fogadna be a családja….
1984. március 20.
Bejött a nagyanyám. Rettenetesen megöregedett, pedig még csak 68 éves. Eddig fitt volt, most nagyon megroggyant. Persze nem csak miattam, anyám dolgai miatt is. Nem sokat beszéltünk. Lent voltunk a parkban. Cigarettázott, sóhajtozott, többször elmondta, hogy nem tudja, mi lesz így velem. Hogy elrontottam. Ezzel. Az egészet.
Aztán elkezdte sorolni, miket hagy rám, de ezt elég korán leállítottam.
Akkor újra az elrontottal jött. Nem tudom, mit lehetett elrontani az eleve elrontotton….
Sokat gondolkodom. Magamhoz képest jól vagyok. Örülök, ha jön valaki. Néha még anyámnak is. Elkezdtem volna sajnálni? Az csak a hülye doki hatása lehet.
Szóval jó, ha jönnek, ahhoz képest, hogy pár hónapja emberundorom volt.
Sanyi, Lilla, a bátyja, Sárosdy gyakran jönnek. Sokat nevetünk. Az a legjobb, ha véletlen és egyszerre van itt mindenki. Akkor nagy a nevetés! A Sárosdynak és a Sanyinak akkora humora van. Még fapofa anyám sem bírja könnyek nélkül.
1984. április 23.
Ma van a 15. szülinapom. Ma megírtam, amit a Sárosdy kért. Anyám hatkor hazavihet. Addig a papírokkal bajlódnak.
Úgy tűnik, jól vagyok. A Sárosdy azt mondta, így is, úgy is meg kell írni, ki kell mondani! Meggyőződése, hogy könnyebb lesz.
Megpróbáltam. Sokat nem változtat.
Tudom továbbra is, hogy APÁM volt az egyetlen ember ezen a világon!
Tudom továbbra is, hogy anyámat nem vagyok képes szeretni, de ha lesznek gyerekeim, akkor én majd egészen másképpen csinálom!
Tudom továbbra is, hogy a Sárosdy jó fej.
És most már azt is tudom, hogy fönt, a fény mellett kell folytatni az életemet.
Odafönt. Apa nélkül bár, de kell!
„1983. szeptember 24. szombat
Életem legszomorúbb napja
(Sárosdy tanár úr kérésére, hogy könnyebb legyen, napra nap könnyebb legyen!)
Gitta néniék jöttek ebédre. Anyám a konyhában klopfolta a húst, nekem kellett terítenem, és örömmel rendeztem el az asztalt. Anyám megengedte, hogy az új tervezésű szalvétáimat kitegyem. Nagyon jó kedve volt. Szerette a vendégeket. Apám nyakkendőt kötött és káromkodott a fenti fürdőszobában, és én az ajtóban kuporogva nevettem, aztán megkötöttem helyette. Azt mondta, olvassuk tovább a Mackó uras sztorit, amíg meg nem jönnek. Azon rengeteget nevettünk, apám iszonyú jól mesélt. Még készítek két limonádét, mondtam én, és a középső szintre mentem, a kiskonyhába. Anyám lent volt, hallottam, ahogy az asztalnál matat. Citromot vettem elő, szódát, cukrot. Először a cukrot kevertem ki, jó sokáig, álmodozón. Arra gondoltam, hogy ha anya repülni megy jövő héten, akkor mi elmehetnénk apámmal a strandra. Hátha az idő ilyen marad. Kinéztem, nagy volt a fény. És akkor hallottam apám elcsukló hangját: „Judit!” Köhögés. „Judit!” De persze nem voltam biztos benne, hogy szólt, csak olyan álomszerűnek tűnt. Vagy viccel. Mackó bácsit utánozza? Lassan tettem bele a poharakba a szódát. Közben megjöttek Gitta néniék is. Hallottam, ahogy csapódik egy kocsiajtó. Nagy örömmel üdvözölték egymást odalent. Lőttek a mackós történetnek, jajongtam. Székhúzás, kínálgatás. Fel kell, szóljak apámnak!
A limonádéval felkecmeregtem. Már a lépcsőn mondtam, hogy megjöttek, és ha jön lefelé, épp megyek fölfelé a limonádéval, úgyhogy vigyázzon! De ő nem jött lefelé. Nem mondott semmit. A szobámba mentem. Ott volt. A fotelban ült, lecsúszva. Azt hittem a Mackó bácsiba meredt, azt hittem, hogy az ablaknál áll és nézi Laci bácsiék új autóját! Azt hittem, hogy az ajtó mögül megijeszt, vagy kikapja a kezemből a limonádét. De nem. Ehelyett az én apám halott volt. Lecsúszva, lehorgasztott fejjel ült a fotelban.
Hozzá se értem. Azonnal rohantam anyámhoz. Végigdübörögtem a lépcsőn. Belöktem a vendégszoba ajtaját. Mosollyal az arcukon bámultak rám. Azon tűnődtem, mit mondjak? Mit kell ilyenkor mondani? Hogy kell mondani? Anyu, az apu meghalt? Vagy hogy? Hiszen annyira lehetetlen az egész!
„Anyu!”- szóltam végül, mint egy macska, nyávogva. Hangom remegett. Anyám mosolygott, hogy nem is köszöntem, és hogy persze, mondjam csak, miután mondtam már azt, hogy csókolom. „Anyu, gyere!” – mondtam újra, és ő dalolva végiglépett az asztal körül, „ne haragudjatok”- vigyorgott a vendégekre miattam, kérte újra, hogy köszönjek, és a szalvétákat kezdte mutogatni. „Anyu, gyere!- s ekkor már görcsbe rándult a testem. „De édes fiam, mi bajod?”. Nézett rám szörnyülködve. Azután ordítottam, és bömböltem, ahogyan csak bírtam. Ebből érette csak: „Anyu, az apu! Gyere!!!!!”
Aztán lehozták hárman. Az alsó szinten Laci bácsi és anyám kiterítették, és mesterséges lélegeztetést alkalmaztak. Gitta néni elfutott telefonálni a mentőknek. Anyám a haját tépte. „Miért nem? De miért nem?” Ezt kérdezgette. Laci bácsi idegesen cigarettázott. Anyám újra, és újra próbálkozott, s ekkor Laci bácsi is készségesen odament.
Az ajtóban álltam. Nem vett észre senki. Mintha nem is léteznék. Láthatatlan karjaimat apám felé nyújtottam, hogy segítsen. Mert az érzés pokoli volt! Elviselhetetlen! Kértem, könyörögtem, vegye el tőlem, mert ezzel nem bírok el! Ehhez még kicsi vagyok, zokogtam magamban! Aztán, mivel apám nem tudott jönni, anyám felé nyúltam, néztem rá, és kértem, hogy jöjjön oda, csak egy percre! Hogy öleljen meg, hogy fogjanak át engem is, hogy vigyenek el máshova, és hozzanak vissza újra a reggeli fénybe! Az istenért, az istenért, törődjenek velem, segítsen valaki, mert én is mindjárt meghalok!
Anyám levegőnek nézett. Az ajtóból félrelökött, és Gitta néninek kiáltozott.
A mentő viszonylag hamar megérkezett, de nem volt érdemes apámat elvinniük. Csak később jött el egy érte egy kocsi.
A szobámba küldtek. Ott kellett várnom. Az asztalon a Mackó Úr utazásai, és apám szemüvege.
A fotelba ültem, feltettem apám szemüvegét. Minden torz lett, homályos. Fájt. Fájt tőle a szemem, fájt a fejem. Fájt a torkom és fájtak a tagjaim. Éreztem, hogyan veszítek el mindet, ami fontos volt.
Az ajtó úszott a könnyeimtől, feketék lettek a falak. Mintha kutyák vicsorogtak volna rám, reszkettem és fáztam.
Anyám másnap délután jött be hozzám. Addig elfelejtett. A Miskolczi volt vele. Az akart tőlem valamit kérdezni. De akkor némasági fogadalmat tettem. Nem volt kedvem többé beszélni…”
Lakhely: S.P.V.
Életcél: fennmaradni vagy elveszni?
1983. október 4. kedd
Egy pincében élek. Négy napja. Két zsák van, az egyik a párnámul, a másik az ágyamként szolgál. És takarók.
A sötétség nem zavar, a nyirkosság inkább. De én tényleg maradok!
Tegnap Lilla lejött, és azt mondta, nem maradhatok tovább.
- A javítóintézetbe sem megyek, érted! Ha kiadsz, odakerülök! Nincs más módszerük, itt ez van. Ha nem férsz bele, akkor bevisznek…
- Jó, de neked is meg kell értened, hogy attól hogy máig nem jöttek le, bármikor megtörténhet. Egyet gondol az apám, és lejön, Karácsony előtt meg mindig ki kell itt takarítani, és felvisszük a díszeket…
- Akkor legalább decemberig! Ha apád lejön, azonnal elmegyek.
- És a te anyád? És a többiek? Rájuk nem gondolsz?
Nemet intettem. Nem gondolok rájuk. Senkire se többé odaföntről. Lillát megtűröm, de csak azért, mert ide leengedett.
Maradok.
1983. október 5. szerda
Lilla hozott gyertyát. Mondtam, hogy írni akarok. Semmi mást. Írni. Beszélni alig.
Lilla bátor. Ha kikerülök, veszek neki valamit ezért cserébe!
1983. október 5. este
Megkérdeztem Lillát, mit szól Sárosdy. Aszonta, kivan. Meggyőződése, hogy én magam szöktem meg, semmi más, engem nem lehet elrabolni. És ezért veszettül haragszik rám. Emellett Lilla mondja, hogy anyám minden nap bemegy a suliba.
Sokan azt hiszik, hogy elraboltak.
Lilla egy újságpapíron ült, én meg az „ágyamon”. A gyertya lángja megvilágította az arcát. Gondolkoztam rajta. Sovány, tele van pattanással, de azért mégis van benne valami szép. Idősebb két hónappal. Tuti, hogy nagyon tisztel engem, különben nem vállalná ezt fel. És talán ő is utálja a szüleit. Ezzel az orruk alá dörgöl. Persze csak a hátuk mögött. Talán ezt gondolja. Kértem tőle egy naptárat is. Azt mondta, szerez.
1983. október 6.
Lilla azzal jön kora reggel, (miután a családja végre lelépett otthonról), hogy anyám tökre kivan. Tegnap ide is telefonált. Pedig Lilla nem is volt barátnőm.
Kényszer, talán mindenkihez elmegy, akiről valaha is hallott.
Szarok anyámra! Elegem van belőle! És mindenből.
Csak Lilla rendes…
Lilla minden nap kétszer hoz kaját. Néha azért kevés, de beérem vele.
Lilla azt mondja, az apja így is furcsállja, hogy olyan sokat eszik. Hogy el ne hízzon.
Megnéztem a szendvicset. Tele volt mindennel, még paprika is volt benne! Eltettem estére. Lefekvés előtt…
Talán Lilla holnaptól tud könyveket hozni. Ez a hatodik napom itt. Néha fázom.
1983. október 7. péntek
Lilla szülei nincsenek itthon a nap java részében. Akkor Lilla felhív. Nem mindig megyek.
De tegnap fent voltam. Fürödtem, hajat is moshattam. Nem mintha érdekelne, de azért mégis. Leginkább, mert Lilla ragaszkodott hozzá.
Szép volt az idő. A hátsó kertben lehetett lenni. Oda senki se lát be. Lilla szerint attól is meg lehet halni, ha többnyire sötétben van az ember. Persze a pince hátsó ablakából lehet kinézni. Az is a belső kertre nyílik. Ott szoktam álldogálni.
Lilla Anna Frank naplóját hozta be. Azt mondja, ide illik. De engem idegesít a széplelkűsége.
Az övé nem szabadon választott száműzetés, az enyém az. Mást akarok olvasni! Komoly dolgokat! Sanyi könyvtára kellene, vagy a sajátom! De Lilla ezt nem érti.
Szerintem, kezd egyre jobban megijedni, mert anyám már értesítette a rendőrséget is. Úgy látszik, eddig még bizakodott, de mostantól tanácstalan. Talán azt hitte, hogy hazamegyek. Mert az elrablásomban nem hihetett. De nem fogok, nem megyek haza! Ha kell, itt rohadok meg ebben a börtönben, de oda be nem teszem a lábam soha többé!
1983. október 8.
A Sárosdy állítólag azt mondta ma az osztálynak, hogy ha valaki tud rólam valamit, valljon színt! Lilla mesélte, hogy nagyon nagy csend lett.
Innen látszik, hogy nem voltak barátaim.
1983. október 10.
Ma halt meg egy éve a Berci. Két kezemben hoztam haza. Két napig bámultam a kertben.
Ők persze morogtak, hogy temessem már el. Nem tudtam. Aztán már a szag miatt is. Az első napokban esküszöm, nem éreztem! Bár anyám folyton mondta, hogy a konyhában is érzi.
Minden pokoli szar!
Senkim sincs már.
1983. október 11. kedd
Sajnos felfáztam. Lilla hozott kapszulákat, amitől nem csíp úgy. Iszonyú volt, hogy állandóan vécére kellett menni. Lilla rendes volt, de nem kérhetem, hogy egy bilit rendszeresítsünk ide. Az undorító. Neki. Én szarok rá, de neki az. Tuti. Mert Lilla olyan, mint egy átlag 14 éves. Annyi plusszal, hogy tök rendes. De nem komoly.
Szóval amúgy én mindent a fejemben érek el! Tudom, hogy délelőtt mehetek vécére, ezért délelőttre igazítom a szükségleteimet. Este már a harmadik napon nem kellett, mert mondom, a fejemmel irányítok. De ez a felfázás betett. Nincs is ennél rohadtabb betegség. Lilla nem tudta, hogy dunsztos üvegekbe pisiltem. Cseppeket, mert az ilyen, kell, mintha igazán lenne valami az emberben, közbe meg csepegtet. Amikor Lilla elment reggel a suliba, felmentem, s elrendeztem az üvegeket. Most itt vannak a polcon, mintha mi sem történt volna.
És most már jobb. Hat ez a bigyó. Fekete-piros. A por benne van legbelül. Egyet szétnyitottam, de baromi rossz íze van. Amikor Lillának ezt elmondtam, azt mondta, olyan vagyok, mint egy gyerek. Az nyit csak ki egy kapszulát.
Este:
Gyerek lennék? Velem mindig az volt a bajuk, hogy túl komoly vagyok. Nem mosolygok. Elvonulok. Matekból, kémiából és fizikából majdnem megbuktam. És azzal jöttek, hogy akinek építész az anyja és vegyész az apja... Hogy, hogy lehet ez?
Hogy nem értik!
Hát ne is értsék!
Mert mi van, ha örökbe fogadtak? És nem mondták meg? Mi van, ha az anyám nem az anyám?
De persze APA nem. Mert rá hasonlítok is! Ugyanolyan a tekintetünk, a mosolyunk!
Ő volt az egyetlen ember! De róla nem beszélek! Megfogadtam!
Most Lilla vizet adott, többet, de attól meg csak megint menni kell. Állítólag az javítja, kimossa a baktériumokat. Meg hozott paplant is. Valami nagybátyjától. Mert az is meggyőződése, hogy nem volt elég a takaró.
Most cseppet sem fázom, és a kazán is melegít. Egy elefánt. És búg is. Éjjel először furcsa volt. Még jó, hogy itt van. Elkezdtek fűteni...
Naponta kétszer felmegyek. Nagyon óvatosan, 9 és 11 között, 3 és 4 között. Az utóbbikor Lilla is velem van. Addig dolgoznak. Lillának van egy bátyja. Nem helyes. Állítólag nagy szemétláda. Nem tudhatja meg, hogy itt vagyok! Szerencsére pingpongozik, és állandóan edzésen van. Állítólag tehetséges.
Én utálom a pingpongot, a tollast, mindent! Mindent, amihez más ember is kell!
1983. október 12. szerda
A Kis herceget egy álltomban kiolvastam reggel az ablak mellett. Nagyon szép volt. A nap is besütött, ráragyogott a könyvre. Sajnos ettől el is bőgtem magam, pedig megfogadtam, hogy nem fogok bőgni.
A pince belső részében, ahol én vagyok, szinte semmi sincs, csak zsákok, egy polc, amin vacak edények, befőttes üvegek sorakoznak. Ez az a hely, ahol lennem kell. Ez elég sötét, mindenképpen kell hozzá gyertya. A másik része, kissé feljebb világosabb. Itt az ablak a kert járdaszintjéig ér. Itt a kazán is. Éjjelre ide szedelődzködöm, nappal itt írok, de amint hazajönnek, hátra kell húzódnom.
Ez a szabály. Lilla házirendje.
1983. október 13. csütörtök
Ez a 13. napom itt. Valami van a szememmel, talán túlerőltettem. A felfázás megszűnt, a kazán óta nagyon kellemes itt lenni.
Lilla fél. Egyre jobban. Azt mondja, ő a „napvilágon” van, és jobban látja az eseményeket. Azt, hogy anyám beteg és kész van, nagyanyám ápolja. Mása nincs. Lilla majdnem elment hozzá, nekem kellett lebeszélnem. Egy hét múlva lesz az 50. születésnapja. Nagy bajban lesz. Lilla a lelkemre akar beszélni. Azt mondja, hogy ő nem sokáig bírja már, mert fél, hogy a szülei rájönnek. Mondtam, kértem, legyen türelemmel.
Ez az én hátsó traktusom, de nem tudom meddig…
Most a Gyermekek szigete című könyvet hozta. Hihetetlen szar ízlése van. Nekem nem jön be. A kissrác is meglép benne. Lilla mindig azzal jön, hogy illik a helyzetemhez. Ezen röhögnöm kell. Ettől még nem irodalom.
Bárcsak a könyveimet lenyúltam volna otthonról!
1983. október 14. péntek
Elkezdtem köhögni, és a szememmel továbbra is van valami. Túl sokat olvasok. Persze legtöbbje szar, mert Lillának nincs ízlése, és nem kérhetek tőle ennél is többet. Amiket hoz, nos, nem vagyok oda értük. Nekik szinte nincs is könyvtáruk.
---
Lilla bőgve jött le az előbb, hogy el kell menjek, mert ő fél. A képeim a teljes körzetben ki vannak rakva, és ha rájönnek, hogy itt vagyok, akkor ő nagyot bukik, és engem is félt.
Eddig tudtam a lelkére hatni, de most látom, hogy nem bírja tovább. Mindegy. Eddig is rendes volt. Megígértem neki, hogy gondolkozom, hova mehetnék.
Persze nincs nagyon ötletem. A Sárosdyhoz szívesen költöznék, de nem fogadna be, mert tanár, és félti önmagát, pedig tudom, hogy egyedül él. Az ilyen fickók mindig egyedül maradnak a tudományukkal, mert nem találnak magukhoz illő nőt.
A Takács Kinga régen baromira elviselt, és nekik van valami nyaralójuk Szigligeten, oda kellő ügyességgel lejuthatnék. Ezen kívül csak a Sanyi van még. De ő? Annyira felsőbbrendű. Annyira úri gyerek. Soha sem vállalná be. Lefogadom, ha kijutok, nem mer majd velm mutatkozni.
Na, majd meglátom.
1983. október 15. szombat
Megígértem Lillának, hogy lépek. Utána be kellett kennem az arcát: vett valami pattanás elleni vackot. Erősen hisz benne. Én röhögök, de kenem neki, mert állítólag én jó vagyok ebben. Ha.
Bárcsak elfelejtené, hogy fél attól, hogy lelepleződünk!
1983. október 16. vasárnap
Rohadtul belázasodtam. Lilla hozott gyógyszert, de szarrá fagyok. Lilla bőg és fél. Azt kértem, hogy amíg meg nem gyógyulok, bírja ki.
1983. október 17. hétfő
A lázam oké. Lilla adott két napot. Hirtelen fene irányító lett. Azt mondta, nem nézi végig, ahogy megdöglöm itt. Magyaráztam, hogy egyszerűen ilyenkor mindig elkapom ezeket, de erre azzal érvelt, hogy kitől, ha tőle nem, mert mással nem találkozom. Erre persze nem tudtam mit mondani. Biztos legyengült a szervezetem.
Folyton nyavalyog. Elég rosszul áll neki. Sebaj, azért hálásnak kell lennem. Persze én a helyében nem rinyálnék, a szülei annyira elfoglaltak, ide a 3 hét alatt egyszer le nem tolta a képét senki. Még őrá se figyelnek, nemhogy a pincére. Mondja, hogy észre se vették, hogy levágatta a haját. Persze ez erős túlzás lehet, mert én észrevettem, pedig valami van a szememmel.
Megyek olvasni. Görög drámákat. Végre valami vadság, meg erő a sok bugrisság után. A Sanyi adta neki kölcsön. Érdekes…Pont ő.
1983. október 18. kedd
Lilla szerzett nekem egy kisebb táskát, pár cuccot, amivel mehetek odébb. Amikor lejöttem, még pulcsim sem volt…Nagyon erőlteti a távozásom. A köhögés miatt kértem haladékot. Azt mondtam, még lázam is van, ami nem igaz, de meg kell mondani, itt a legjobb azok után, amik történtek. A Takács Kingának is írtam levelet, Lilla beviszi nekem a suliba.
Azt mondja, a Sárosdy elég szomorú mostanság. Meg hogy emlegetett is, hogy amióta nem vagyok, nem érdemes dolgozatokat javítani. Bezzeg a Fehér tanárnő nem emleget. Örül, hogy épek a kémcsövei….
1983. október 19. szerda
Lilla nem jött ma le. Ez elég kellemtelen. Eddig csak a szemem fájt, de most a fejem is. Ilyenkor nem tudom, mit kell tenni. Eddig mindig hozott kaját.
Kissé éhes vagyok.
1983. október 20.
Dél van, Lilla nem jött le. Felmenni nem mertem, mert gondolom, valami zűr van.
Eléggé éhes vagyok. A fejem is el kezdett fájni újra.
Nem jó az ilyesmi.
Este: végre Lilla megjelent. Azt mondta, volt valami balhé, mert tegnap későn jött.
Hozott kaját, de rohadt keveset. Mindegy. Nem követelőzhetek, végül is most nem húz a költözéssel. Megint hozta a krémet is. Bekentem az arcát. Valakibe szerelmes, de nagyon nem volt kedvem megkérdezni. Pedig valamit akart mondani, de aztán láttam, hogy meghökkent, mert lefeküdtem. Mondtam, hogy ne haragudjon, de nem vagyok jó formában. Érdekes, meghunyászkodva lépett le.
Éjjel:
Lilla bezúgott valami pasinak. Most mondta el. Nem bírta magába tartani. Elég merész, hogy lelógott éjjel. Most nem gondolt arra, hogy lelepleződöm. Vajon miféle érzés bírja legyőzni a félelmet? A fickó a gimibe jár, ennyit mondott róla. Azt mondja, 4. napja kíséri haza. Most ezzel van elfoglalva, és keneti velem a képét... A pattanások miatt most hasznára vagyok, mert szerinte három nap alatt máris sokat javultak.
Én semmit sem látok. De bíztatom. Most nem beszéltünk a költözésről. És a levelet sem tudta odaadni a Kingának, mert az meg beteg. Pech.
1983. október 21.
Kínosan köhögök. Este párnák között, és Lilla fél, hogy meghallják. Ez üldözési mánia már. A falak tömörek. De azért ő is köhög, hogy ha netán egyszer meghallanák. Ezt mondja.
Holnap hoz rá valamit, megígérte.
Ma kölcsön is kért tőlem. Azt mondja, mozi után beülnek majd valahova. Hihetetlen. És ő akarja meghívni a fiút. Elég vicces, de ő ragaszkodik, mert látott valami filmet, amiben a nő hívta meg a férfit…
Volt nálam száz forint. Odaadtam. Nem érdekes, csak ha ki kell költöznöm, akkor baromira kell majd.
Azért irigyeltem a mozi miatt. Valami jó filmet én is megnéznék. Igen. A tévé néha hiányzik. Reggel, ha bekapcsolom fent, mindig agyalágyúltságok mennek. A filmek este vannak, későn, sajnos már nem nézhetem a szombat esti filmkoktélt!
---
Anyám tegnap volt ötven éves. Iszonyatos lehet számára ez a szülinap. Csak az anyja maradt neki, akit sosem szeretett. Engem sem szeretett. Csak apámat. De ő sincs többé, úgyhogy ciki!
1983. október 24. hétfő
A köhögésem jobb. Lilla látta anyámat. Azt mondja, nagyon elgyötört.
A Takács Kinga üzente, hogy ír választ a levelemre. Remélem, mielőbb.
---
Most hozta le a levelet a Lilla. Rohant, mert randija van. Vigyorában azt mondta, hogy maradhatok, amíg csak akarok.
Ez teljesen hülyének néz. Most nem fél. Most szerelmes.
A Kinga azt írta, hogy szívesen meglátogat itt, de nagy hülye vagyok, mert fájdalmat okozok a hozzátartozóimnak…
Én nem tudom, kiről beszél. Nagyanyámon, anyámon kívül nincsen senkim. És én és anyám nem szeretjük egymást, és anyám és nagyanyám sem szeretik egymást, úgyhogy össze sem tartozunk, mert szeretet nélkül nincs összetartozás.
A nyaraló kulcsát – azt írja, - nem adhatja oda, mert ez túl nagy kérés. Azt mondja, menjek haza, mindenki örülni fog, és mindenképpen írjak választ.
„Kedves Kinga! Nem, nem megyek haza. Mert akim nekem van odafönt, az mind hülye! Nekem nincsen családom, és nincsen otthonom. Hiába a háromszintes ház Zugló szívében, akkora szobákkal, hogy ihaj! Hiába. Ha költő lennék, verset írnék erről, de mivel nem vagyok, érd be ennyivel. A kulcsért kár. Kapd be!”
Persze ezt nem küldöm el neki. Mi köze hozzá! Ha nem ad kulcsot, az azt jelenti, nem is érdeklem, úgyhogy nem töröm magam válaszokkal.
Szar a kedvem. A szemem még fáj. Lehet, hogy be van gyulladva. De se felmenni, se tükörbe nézni nincs kedvem.
1983. október 27. csütörtök
Napok óta gubbasztok. Gondolkodom. Lilla elmondta, hogy Sanyi az a fiú. Nem volt kedvem enni, de ma már nagyon fájt a hasam. Nem Lillával van baj, és nem is Sanyival. A világgal. Mert minden ilyen benne. Azt hiszed, bízhatsz valakiben, és közbe elmegy, otthagy. Azt hiszed, megvár valaki, és közben örökre eltűnik az életedből.
Annyira gyűlölöm az elvesztéseket! Annyira nagy az űr utána!
Elment ettől az étvágyam.
1983. november 1. kedd
Elég rossz a kedvem. Unom itt. Amióta Lilla Sanyival van, alig jár le. Mindent megtesz, nem az, fürdőt csinál, berakja a ruhámat is a gépbe, még unszol is, hogy legalább mosakodjak, de bevallom, nincs kedvem.
Már nem mesél arról, mi van fönt és kint. El sem zavar, folyton a Sanyiról pofázik.
Mondjuk, azt mondta, hogy megint látta anyámat. És azt is mondta, hogy kissé jobb passzban volt, de anyám nekem nem hír.
A Sárosdy érdekelne igazán. A Sanyival is beszélnék. Nem érdekel, hogy Lillával jár, bár hihetetlen véletlenek vannak. A Sanyinak csak azért ciki, mert egy fiú nem léphet csak így tovább. És Lilla nem elég jó a Sanyinak, szép, de kevés!
Most mennem kell. Hozza a kajámat!
1983. november 6. vasárnap
Egyre sötétebbek a napok, a kinti pincerésznél is kevesebb a fény. Gyertya van elég, de a szemem nagyon szar állapotban van, alig bírok írni…
1983. november 8. kedd
Apám, anyám házassági évfordulója.
1983. november 9. szerda
Nem vagyok túl jól. Fázom, sötét van, izél a gyomrom is.
1983. november 15. kedd
Kicsi pihentetés után jobb a szemem. Lilla azt mondja, totál furcsán néz ki így is. Azt mondja, erre nem tud szerezni semmit, el kéne mennem vele az orvoshoz.
Ez hülye. A Miskolczi anyám barátja. Ha meglát a váróban, megy a forró drót.
Megkértem Lillát, hogy Sanyival ahol tudják, szedjék le a képeimet. Minek nézze ezt a környék. Nem vagyok én olyan felemelő látvány!
1983, november 16.
Lilla azt mesélte, hogy beszélt rólam a Sanyival. És hogy ebben az egészben nem is bírta elmondani neki, hogy engem bújtat. Ez persze röhej. Mert akkor hol az őszinteség. Meg azért is kár, mert szívesen beszéltem volna vele idelent vagy odafönt, titokban, Lilla családja háta mögött, de persze ilyet nem kérhetek!
Lilla azt várja, hogy Sanyi bemutassa a szüleinek. Ez eléggé el van szállva. Én nagyon jól tudom, hogy Moldovánéknál nem így mennek a dolgok. De persze nem akarom letörni Lillát.
A képeimet nem együtt szedték le. Lilla este a zongoraóráról jövet leszedett párat. Elhozta nekem. Furcsa látvány. Itt vagyok magamnak….
***
1984. január 22. vasárnap
Lázálomból ébredek. Most mindenki itt kaparász az ágyamnál. Anyám nem tépte szét ezt a naplót, csoda. Pedig gyűlölöm. Anyámat. Nem változtat semmit az, hogy most jó anyaként akar viselkedni. Cincog az orvosokkal, akik azt magyarázzák nekem, hogy rendes. Még valami riportfélét is adott. Hányadék. Hányadék a köbön!
Tavaly a pincében Lilla bátyja rám talált. Igazából elég szarul voltam. A szememmel volt valami aznap, baromira furcsa volt, nem ment a látás. Azt hittem, megvakultam. Ilyesmire emlékszem. Erre is a rengeteg itteni faggatózás miatt. Akkor lent nekimentem a polcnak. És ledőltek az üvegek. Éktelen zajt csaptam. Az egész polc. Abba kapaszkodtam. Valami nem stimmelt az agyamban. Persze akkor már napok óta nem is ettem. Nem volt étvágyam, nem volt kedvem. Szóval attól is lehetett az orvosok szerint. A szemem meg a sötétet nem bírta. Pedig már össze is pakoltam, hogy egyszer onnan is lelépek.
Szóval a bátyja észrevett. Lejött a zajra. Kezében valami kenyérrel. Én meg ott álltam a polcnál, akár egy béna. Csak néztük egymást. Kezében a kenyér. Ő rám. Én rá, (állítólag). Aztán nagyon csúnyán kérdezte, mit keresek ott. És hogy jöttem be az ajtón. Aztán látta a könyveket. Azt kérdezte, hogy valami tudós vagyok-e?
Azt hiszem, nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem vagyok jól. És akkor állítólag elájultam. De ez utóbbiakat inkább talán tőle tudom, mit hogy emlékeznék.
Ha elmebajos lennék, akkor ezért megbüntethetném magam. Nagyon dühítő. Legalább álltam volna szilárdan a lábamon! Legalább a szemébe néztem volna. De alig láttam. Kész röhej.
Aztán persze minden felgyorsult. Értesítették anyámat, aki meg bedugott ide.
Diliház, hiába hívják egyéb szép neveken. Nem kell szépíteni.
Déli tizenkettő, 3 fehér pirula.
Milyen jó, hogy nem vagyok őrült. Milyen poén, hogy ezek mégis azt hiszik, hogy az vagyok.
1984. január 24. kedd
Ha te más vagy, mint a többség, ha te vissza mersz pofázni, ha te olyan dolgokat csinálsz meg, ami nem átlagos, akkor a világ hülyének tekint! Azért, mert 14 és fél évesen volt merszem a világ elől elbújni és másfél hónapon át egy pincében élni, nos, ettől én már elmebetegnek számítok.
1984. január 25. szerda
Megbuktam. Nem bírtam végigcsinálni. Anyám bedugott ide, mert ezt látja jónak. Ezt mondja az orvos. A Sárosdy bejött. Először állatira durcáskodott. Aztán kissé felmelegedett. Azt mondja, meg kell írjam, hogy mi történt aznap. Beszélni kell róla, mert akkor jobb. Azt mondja, minden apró mozdulatra oda kell figyelni. Aki festeni tud, megfesti, aki írni, megírja.
Ha megírom, kiszed innen. Ő ebben hisz, nem a gyógyszerekben.
Három fehér vacakot kell a nővér előtt bevennem. Nem érdekel. Ez már nem tesz semmit!
1984. január 27. csütörtök
Ma délelőtt bejött a Lilla meg a Sanyi. Szép pár. Hoztak csokit, és a Lilla bőgött. Vádolja magát, és azt mondta, eddig nem tudott idejönni, de a Sanyi meg azt, hogy ha tudta volna, azonnal kirángatott volna onnan, és kész. Szegény Lilla tényleg kivan, pedig ennyit nem ér az egész! Nem tehet róla, sosem volt szemét. A Sanyi meg rögtön jött, ahogy lehetett látogatni. Könyveket is hozott, meg egy méhecskét, amit az ágyra lehet akasztani. Sokkal a Lilla előtt, és ő már elmesélte, hogy miért nem jön a Lilla.
Nem bírtam megmondani neki, hogy mekkora szarság volt odalent, amikor kiderült, hogy a Lillával jár. De azért kedves volt. A Lilla is.
Az orvosomat Dénesinek hívják. Kopasz és csendes. Nem tudom, mit akar tőlem…
1984. február 1.
Ma sokan jöttek. A Sárosdy, aztán anyám, Lilla meg a bátyja. A bátyja nem tudom minek. Talán kirakati majmot nézni. De azt mondta, jobban nézek ki, mert már nem 46 kiló vagyok.
(Ja, a pincében nagyon lefogytam, de azt csak itt tudtam meg…)
A Sárosdy mondta, hogy írjam meg azt a dolgot. Nem tudom, miért feszegeti.
Persze ezt nem mondom el a dokinak. Pedig kérte, hogy mindent!
1984. február 16.
Anyám minden nap bejön. Sír. Magyaráz. Hogy meg kell őt értenem. Hogy nem könnyű neki sem, higgyem el!
Némán fekszem. Nagyon keveset beszélek hozzá. Ha meg próbál érinteni, elhúzódom.
Ekkor mesélni kezd az életükről. Apámról, a siklóernyőzésről. A régészetről.
A múltkor földhöz vágtam egy bögrét. Nekem ne mondja el! Nekem ne mondja el! Neki mindig fontosabb volt a repülés, a földbe rohadt csontok kikaparása. Most kaparhatja apámat! Nekem ne mondja el!!!!
1984. február 19. vasárnap
A Sanyi kitalálta, hogy minden második nap bejön és felolvas. Egyszerűen gyönyörű! Tegnap a Sárosdy is akkor jött be. Azt mondta, nincs jobb, mint a két kedvenc tanítványát együtt látni, amint elmélyednek az irodalomban!
Dénesi el van varázsolva. Sanyiból akar valamit felépíteni, pedig nagyon rossz ajtón kopogtat.
Shakespeare Szentivánéji álmával kezdtük. Sanyiék játszották el a farsangon. Persze, ő volt Puck. Remekül adja.
1984. február. 23.
Anyám ruhákat hozott. Denevérujjú pulóvert. Nagyanyám nekem kötötte, mert anno láttam egy videoklippben. Nagyanyám nem jön be. Haragszik. Hogy hogyan tehettem ezt meg anyámmal? Akárcsak a doki. Mindig ilyen hülyéket kérdez, hogy nem voltam-e tekintettel az anyámra, meg ilyen cudar baromságok! Holnaptól nem mondok én neki már semmit!
1984. március 16.
Sokat járok lent. A park nagyon szép. Három Shakespeare-n vagyunk túl Sanyival. Nagyon rendes. Elmondtam neki, hogy vacak volt lent, amikor kiderült, hogy Lillával van. Megértette. De hát jól megvannak. Sanyiban ott a parasztbecsület. Szereti Lillát, mert Lilla ellenállhatatlanul szép, még ha pattanásai is vannak. És nem vallja be, de én tudom, hogy azok után, ami velem történt, soha nem fogadna be a családja….
1984. március 20.
Bejött a nagyanyám. Rettenetesen megöregedett, pedig még csak 68 éves. Eddig fitt volt, most nagyon megroggyant. Persze nem csak miattam, anyám dolgai miatt is. Nem sokat beszéltünk. Lent voltunk a parkban. Cigarettázott, sóhajtozott, többször elmondta, hogy nem tudja, mi lesz így velem. Hogy elrontottam. Ezzel. Az egészet.
Aztán elkezdte sorolni, miket hagy rám, de ezt elég korán leállítottam.
Akkor újra az elrontottal jött. Nem tudom, mit lehetett elrontani az eleve elrontotton….
Sokat gondolkodom. Magamhoz képest jól vagyok. Örülök, ha jön valaki. Néha még anyámnak is. Elkezdtem volna sajnálni? Az csak a hülye doki hatása lehet.
Szóval jó, ha jönnek, ahhoz képest, hogy pár hónapja emberundorom volt.
Sanyi, Lilla, a bátyja, Sárosdy gyakran jönnek. Sokat nevetünk. Az a legjobb, ha véletlen és egyszerre van itt mindenki. Akkor nagy a nevetés! A Sárosdynak és a Sanyinak akkora humora van. Még fapofa anyám sem bírja könnyek nélkül.
1984. április 23.
Ma van a 15. szülinapom. Ma megírtam, amit a Sárosdy kért. Anyám hatkor hazavihet. Addig a papírokkal bajlódnak.
Úgy tűnik, jól vagyok. A Sárosdy azt mondta, így is, úgy is meg kell írni, ki kell mondani! Meggyőződése, hogy könnyebb lesz.
Megpróbáltam. Sokat nem változtat.
Tudom továbbra is, hogy APÁM volt az egyetlen ember ezen a világon!
Tudom továbbra is, hogy anyámat nem vagyok képes szeretni, de ha lesznek gyerekeim, akkor én majd egészen másképpen csinálom!
Tudom továbbra is, hogy a Sárosdy jó fej.
És most már azt is tudom, hogy fönt, a fény mellett kell folytatni az életemet.
Odafönt. Apa nélkül bár, de kell!
„1983. szeptember 24. szombat
Életem legszomorúbb napja
(Sárosdy tanár úr kérésére, hogy könnyebb legyen, napra nap könnyebb legyen!)
Gitta néniék jöttek ebédre. Anyám a konyhában klopfolta a húst, nekem kellett terítenem, és örömmel rendeztem el az asztalt. Anyám megengedte, hogy az új tervezésű szalvétáimat kitegyem. Nagyon jó kedve volt. Szerette a vendégeket. Apám nyakkendőt kötött és káromkodott a fenti fürdőszobában, és én az ajtóban kuporogva nevettem, aztán megkötöttem helyette. Azt mondta, olvassuk tovább a Mackó uras sztorit, amíg meg nem jönnek. Azon rengeteget nevettünk, apám iszonyú jól mesélt. Még készítek két limonádét, mondtam én, és a középső szintre mentem, a kiskonyhába. Anyám lent volt, hallottam, ahogy az asztalnál matat. Citromot vettem elő, szódát, cukrot. Először a cukrot kevertem ki, jó sokáig, álmodozón. Arra gondoltam, hogy ha anya repülni megy jövő héten, akkor mi elmehetnénk apámmal a strandra. Hátha az idő ilyen marad. Kinéztem, nagy volt a fény. És akkor hallottam apám elcsukló hangját: „Judit!” Köhögés. „Judit!” De persze nem voltam biztos benne, hogy szólt, csak olyan álomszerűnek tűnt. Vagy viccel. Mackó bácsit utánozza? Lassan tettem bele a poharakba a szódát. Közben megjöttek Gitta néniék is. Hallottam, ahogy csapódik egy kocsiajtó. Nagy örömmel üdvözölték egymást odalent. Lőttek a mackós történetnek, jajongtam. Székhúzás, kínálgatás. Fel kell, szóljak apámnak!
A limonádéval felkecmeregtem. Már a lépcsőn mondtam, hogy megjöttek, és ha jön lefelé, épp megyek fölfelé a limonádéval, úgyhogy vigyázzon! De ő nem jött lefelé. Nem mondott semmit. A szobámba mentem. Ott volt. A fotelban ült, lecsúszva. Azt hittem a Mackó bácsiba meredt, azt hittem, hogy az ablaknál áll és nézi Laci bácsiék új autóját! Azt hittem, hogy az ajtó mögül megijeszt, vagy kikapja a kezemből a limonádét. De nem. Ehelyett az én apám halott volt. Lecsúszva, lehorgasztott fejjel ült a fotelban.
Hozzá se értem. Azonnal rohantam anyámhoz. Végigdübörögtem a lépcsőn. Belöktem a vendégszoba ajtaját. Mosollyal az arcukon bámultak rám. Azon tűnődtem, mit mondjak? Mit kell ilyenkor mondani? Hogy kell mondani? Anyu, az apu meghalt? Vagy hogy? Hiszen annyira lehetetlen az egész!
„Anyu!”- szóltam végül, mint egy macska, nyávogva. Hangom remegett. Anyám mosolygott, hogy nem is köszöntem, és hogy persze, mondjam csak, miután mondtam már azt, hogy csókolom. „Anyu, gyere!” – mondtam újra, és ő dalolva végiglépett az asztal körül, „ne haragudjatok”- vigyorgott a vendégekre miattam, kérte újra, hogy köszönjek, és a szalvétákat kezdte mutogatni. „Anyu, gyere!- s ekkor már görcsbe rándult a testem. „De édes fiam, mi bajod?”. Nézett rám szörnyülködve. Azután ordítottam, és bömböltem, ahogyan csak bírtam. Ebből érette csak: „Anyu, az apu! Gyere!!!!!”
Aztán lehozták hárman. Az alsó szinten Laci bácsi és anyám kiterítették, és mesterséges lélegeztetést alkalmaztak. Gitta néni elfutott telefonálni a mentőknek. Anyám a haját tépte. „Miért nem? De miért nem?” Ezt kérdezgette. Laci bácsi idegesen cigarettázott. Anyám újra, és újra próbálkozott, s ekkor Laci bácsi is készségesen odament.
Az ajtóban álltam. Nem vett észre senki. Mintha nem is léteznék. Láthatatlan karjaimat apám felé nyújtottam, hogy segítsen. Mert az érzés pokoli volt! Elviselhetetlen! Kértem, könyörögtem, vegye el tőlem, mert ezzel nem bírok el! Ehhez még kicsi vagyok, zokogtam magamban! Aztán, mivel apám nem tudott jönni, anyám felé nyúltam, néztem rá, és kértem, hogy jöjjön oda, csak egy percre! Hogy öleljen meg, hogy fogjanak át engem is, hogy vigyenek el máshova, és hozzanak vissza újra a reggeli fénybe! Az istenért, az istenért, törődjenek velem, segítsen valaki, mert én is mindjárt meghalok!
Anyám levegőnek nézett. Az ajtóból félrelökött, és Gitta néninek kiáltozott.
A mentő viszonylag hamar megérkezett, de nem volt érdemes apámat elvinniük. Csak később jött el egy érte egy kocsi.
A szobámba küldtek. Ott kellett várnom. Az asztalon a Mackó Úr utazásai, és apám szemüvege.
A fotelba ültem, feltettem apám szemüvegét. Minden torz lett, homályos. Fájt. Fájt tőle a szemem, fájt a fejem. Fájt a torkom és fájtak a tagjaim. Éreztem, hogyan veszítek el mindet, ami fontos volt.
Az ajtó úszott a könnyeimtől, feketék lettek a falak. Mintha kutyák vicsorogtak volna rám, reszkettem és fáztam.
Anyám másnap délután jött be hozzám. Addig elfelejtett. A Miskolczi volt vele. Az akart tőlem valamit kérdezni. De akkor némasági fogadalmat tettem. Nem volt kedvem többé beszélni…”
