Fák

„Szent őrült volt, ki nem állhattam” – meséli Zs, csak úgy, magának, mert valaha szépen ápolt, de túl hosszú ideje magára hagyott gyümölcsös mellett robog éppen vérvörös sportkocsijával, és erről az eszébe jut valami. „A fák voltak a mindenei, állandóan azokkal szöszmötölt. Nyesegette, metszegette őket, meg ilyesmik.”

Odafent a napkorong ordítja a nyarat, idelent pedig a jámboran együgyű táj szívja magába az életet. A kétszemélyes autó kerekei veszettül pörögnek, nyomában porfelhő hömpölyög, Zs pedig dühösen a kormányra csap. „Mint valami különc Szent Ferenc, csak ez a szerencsétlen nem a madarakhoz, hanem a fákhoz prédikált folyton. Az volt a mániája, hogy az ember úgy örök, ahogy a fák, mert úgy van az, hogy a testünk az anyánk testének sejtjeiből jön létre, és az anyánk testében a nagyanyánk sejtjei léteznek tovább, és ez így megy egészen Éváig.”

Egyetlen felhő sincs az égen, csak egy elütött macska teteme hever az út szélén, mert neki aztán már nem sürgős semmi, és Zs észre sem veszi, csak fűzi tovább gondolatait. „A férfiak jelentik a zsákutcát, mert az ő történetük sosem folytatódik tovább. Belőlük nem sarjadnak új hajtások, amikből új ágak erősödhetnének, szerepük annyi csak, mint a szélé vagy a bogaraké.”

Az olajnyomásmérő kigyullad egy pillanatra, a hűtővíz pedig a szokásos módon lázadva menekül a motorháztető alól. A kocsi lassulni kezd. „Megkérdeztem tőle, mi van a föld alatt, de nem értette. Gyökerek vannak, mondtam neki, ugyanaz van ott lent, mint ami odafent, hogy nincs kezdet és nincs kiút, csak eltérő irányok léteznek, és mindennek a tetejébe annyiféle fa van, amennyit csak akarunk. Ő azt szerette volna, ha csak »fa« lett volna, attól még nem félt. Képtelen volt elviselni a sokféleséget.”

A motor utolsó hörgéssel leáll, már csak az abroncsok surrognak az aszfalton. „Úgy találtak rá egyik reggel. Felakasztotta magát a kertben.”

A vérvörös sportkocsi már nem gurul tovább. „Na, itt jó lesz” – mondja Zs és fáradtan felsandít a feje fölött az útra hajló vastag faágra.