Nedvek

Álmos tavasszal a nyál szám szélén csordul ki,
más tavasszal a szeretőm ajkáról csöppen a mellemre.
Megint más tavaszokkor a nyál, mint a méz végigcsorog a kiskölykök állán, ahogy kifelé bámulnak az ismeretlenbe.
Nyál csorog a tavaszi virágok bibéjéről, onnan nyalogatják finoman a méhek.
Illatos nyál csorog a fák ágai végéről,
ragacsos nyál csorog a kutyák szájából, ahogy csaholnak a száguldozó friss szagok után.
Nyálukat nyeldesik a színes miniszoknyás lábakat követve a suhancok.
Repül a nyálcseppem, ami egy perdülés közben röppent ki a számból.
Folyik a hajnal nyála is...kamillarét-ízű nyálát odacsorgatja reggelre mindenhova.
A nyál a szerelem mézízű pókfonálja. Minden csók kísérője, minden lány cseresznye-szájának csillogó dísze.
A tavasz a NYÁL áradása.

Nyáreste az én VÉRem buzog a szúnyogok puffadt hasában. Nekik mindegy kié. Nekem nem.
Édes, sós és kicsit fokhagymás a vér, amit elvágott ujjamról leszopogatok egy ügyetlen mozdulat után a kerti sütőnél. Integetek: semmi bajom.
Kiskrapek térde a biciklis-baleset után: ahogy üvölt, én bámulom a csupavér szakadt gatyáját. De ha rohanok, még jobban fog üvölteni. Süt a nap, mit izguljunk? Ebcsont beforr.
Vérszerződések a nyári táborokban az első szerelem cinkosságával kísérve. Áldozni tanulunk. Fogadkozás után esküt szegni -- Ahogy hazaérek, írni fogok! Persze...
Kocsmai verekedés után az aszfalton valaki térdepelve bámulja a saját orrából folyó sűrű vért. Bőszek és buták. Majd ősszel kijózanodnak.
Véres szemmel nézzük a napfelkeltét egymás vállának támaszkodva valami tengerparton és egyfolytában vihogunk. Nemár, senki sem ismer, miért lett volna ciki?
Véresre harapom az öklöm, annyira kívánlak. Legszívesebben darabokra szednélek és soha nem is raknálak össze. A kis darabokat ruhám zsebében hordanám, mindig másikat. Este cserélünk. Nem is kell mindig az egész, néha elég egy kicsike darabka is: egy pár hemoglobin.
"Vérszagra gyűl az éji vad" - - van a vérnek egyáltalán szaga? Fémes lehet, mint az íze. Vasszagú a vérem? Jó, de akkor legalább kék legyen.
Kékharisnya – kékvér – vékonyka kékes-lilás a hideg keze és mindig fagyos éjszaka a kis lába…nem ez nem a nyár, ez a kép nem illik ide. Párdon.
Inkább ez: halovány bőrén át a kék erekben láttam közelről a lüktető vért...olyan szép volt, hogy szerelemből tintával és ecsettel festettem volna meg minden látszó eret egyetlen csiklandós vonallal a testén. Mint a szamárvezetőt követném, mindig csak ott, ahol vékony bőrén átsejlik a kék vére és erősebben bódít az illata. Számban az ecsettel vezetne végig a testén.
Minden nyári nap vérben bukik le, az éjszaka forró levegőjében pedig a vérbő izgalom remeg, hogy a hajnal megint vérben keljen, már halványabban, gyógyuló sebként, már csak szivárgó vérerecskeként, gyorsan és frissen felszáradva.
Véres művelet a születésünk és vért áldozunk termékenységünkért cserébe. Én NYÁRon születtem. Anna vagyok.

Elveszlek és nem eresztelek! Cirógatlak, etetlek, kényeztetlek és közben némán bámulom ki vagy. Ismerlek, te félig én vagy, mégis még mindig meglep a mélységed, a pontosságod, a szavak, melyeket nem mondhat így más, csak Anna. A nyár gyermeke, csak úgy, mint én! Szeretlek:)

A mese úgy kezdődött, hogy a TÉLI erdőillat összekeveredett a manórét mellett futó havas út sáros szagával meg a kéményekből gomolygó füsttel. Mentünk és a város csak apró fénylő pont lett mögöttünk. A régi Malomba érkezett a kompánia, ahol pompás csillagpor hullott egész éjjel a poharunkban ázó bogyós gyümölcsökre. A nyelvünket buborékok csiklandozták és gurgulázott kifelé a kacaj meg a jókedv az éjszaka csendjébe. Megvoltak a prédák és melléjük a vadászok, a szerepeket gyorsan elkapkodták. Aznap éjjel mindenkinek jutott kedvére való történet. Elvarázsolt hely volt, elvarázsolt este egy másik időben…
Diána azonban sebzett vadat üldözött. Valaki más prédáját.

Hirtelen orrfacsaró szmogra és zajra ébredtem. A mese ijedten elbújt. Itt maradtunk mindketten a jelenben. Fájdalmasan vonszoltuk egymást napokon-éjjeleken át. Hiába akartuk annyira megtalálni a tökéletes folyadékot, nem ment. Cseppentettünk bele a Balaton VIZéből, akartunk hozzá a montenegrói TENGERből is egy gyűszűnyit, de sorsszerűen elszalasztottuk a lehetőségeinket. IZZADTSÁGunk kicsapta a KÖNNYet, amit kínból facsartam rá. A VÉRemet akartam hozzákeverni, de csak émelyegtem és hánytam. A NYÁL nem akart keveredni a SPERMÁval és néha már a KÖNNYel sem. Minden folyadék úgy vált szét, mint az OLAJ a VÍZtől…csak úszott a tetején, megfojtva minden élőt maga alatt. Megéreztük, hogy minden hiábavaló. Mindketten. Koszos kis tócsánk mélyén egy nap elmerültem a semmibe.

A rózsaszínű BOR-buborékok és Xanax-ízű álmok lassan, hetek múlva végre oldódni kezdtek a patakvérben, amit a szívemből folyattam, engedtem hetekig. A verőerem másodpercenként lüktette, hányta ki magából a VÉRt a földre. Mindent kiengedtem magamból, jót és rosszat. Aztán egy reggel kivérezve és gyógyultan feküdtem a földön. Már nem akartam utazni tovább. Megérkeztem újra: üresen és tisztán.

Újraélesztésem a levegő fehér illatával vette kezdetét. Az első nagy szippantás felemelt, és talpra állított. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy ő megint eljött értem. Apránként szépen feltöltötte a véredényeimet TINTÁval, BORral, CSOKOLÁDÉval és zenével. Forgatott, amíg el nem szédültem és el nem felejtettem félni. Aztán hosszú kéjes álmok után egy éjszaka minden összekeveredett egy csodálatos kehelyben: víz, bor, sperma, nyál, könny, izzadtság, méz, nyák. Mi pedig megittuk és részegen az egésztől ráeszméltünk, hogy az Isten bennünk van, mi pedig egyek vagyunk. Hát így fogan meg NEDVEKből a gyermek.

Sokáig hallgatott, majd a szavakat ezen zenéjét játszotta el. Már nem vérzik a szíve:) A könnyem patakokban. Tökéleteset alkotott.
Megölelnék, mint megannyiszor, mikor a szívem kicsordul TŐLED ÉDESEM!