Az érem oldalai
A.
A gyerekeket leültettem arra a pultra, ahonnan az árut pakolja be az ember a szatyrába, bevásárlás után.
Utálom, sík ideg vagyok, miért kell nekem két kölökkel vásárolni menni? Miért van három macskám és két kutyám, hogy azoknak este hétkor, csak egy bizonyos helyről lehessen és kelljen beszerezni a táplálékot?
Már a sorban is zúgolódtam, C. kétszer esett el, Á. nekitolta a bevásárlókocsit egy idős hölgynek, aki szerint ez nem gond, csak ne a fájós lába lett volna! És közben makogtak, hangoskodtak, kiszálltak, beszálltak, és elérték, hogy Haribót vegyek nekik (Haribót!!!!).
A fél üzlet bizonyára azt gondolja, hogy ez a nő sem tudja megnevelni a kölkeit.
Huh, ez a nap vége, gondolom, és akkor hirtelen valaki megszólít.
Valami fényesség dereng mögöttem:
- Szia – mondja, s a nevemen szólít. Kezét egy sugárzó arcú kislány szorongatja. Szőke, kék szemű. Mögöttük a családja: erősen kreolbőrű ikerpár, és hozzájuk hasonlatos mamájuk.
Sosem láttam egyiküket sem.
Nem igazán értik, hogy miért kell állniuk csendben, zavartan.
- Szia! – mondom. És, ahogy szoktam, a csönd ellenében locsogni kezdek. Ömlik belőlem a szó. Nagy zavarban csevegek, látom bár a szemén, hogy nem kéne, elég csak egy távolságtartó mosoly, de nem tudok nyugodt maradni. Valami odabenn zihál.
Milyen furcsa, hogy évek óta egy helyen élünk, és soha nem találkozunk sehol. Milyen furcsa, hogy utoljára tán akkor láttam, amikor azon az estén feljött, körülbelül azért, hogy megkérje a kezem.
Ezt gondolom, miközben teljesen másról beszélek. Pörög a nyelvem, közben pakolok, pakolnék, de csak kiveszem azt, amit betettem, s beteszem azt, amit kivettem.
Aztán ráébredek, hogy a családja is ott van:
- Ah, a feleségednek bemutatkozom – mondom, hogy hab is legyen a tortán.
Karakán utálat a nő arcán. Szukának vél. Jó a szimata, tudja, valamiért tudja, hogy nem csupán osztálytárs voltam.
Kígyóbőr, nem kívánt kézfogás. Nagyon kellemetlen.
- Milyen szőkék – mondja ekkor Ő nevetve, és a pulton lábat lógázó gyerekeimre néz. - Szőkék, kék szeműek….
Aztán indulunk. Ki a parkoló felé. Már mindenki a saját családjával törődik.
Csillogó autóba szállnak. A feleség jó lóra tett. Jól élnek. Én is tudtam, hogy jól élhetnék vele. De amúgy, úgy sosem tudtam szeretni. Úgy, ahogy kellene, pedig akartam volna! Csakhogy odabentre nem parancsolhat az ember.
Előttem mennek, nyomom a gázt, hogy keménynek mutatkozzak, ha már az asszony olyan erős jellemnek néz ki, még ha kígyóbőr is a kézfogás.
Most valamiért utálom ezt a nőt!
A piros lámpánál beérem őket. Napszemüveget veszek fel. Mosolygok. Látom, érzem, hogy néz a visszapillantó tükörben. Nyugodtan támaszkodik a kormánynál.
Régen halálos vadsággal vezetett. Repültünk a fél országon át.
Most komótosan halad fel a domboldalon. Hátul az egyik kislány visszanéz. Elől az asszony nem mozdul, de valahogy olyan furcsán, mereven ül. S ahogy nézem, mögöttük állva a piros lámpánál, megpillantom az asszony feje fölött a kis bábut. Ott lóg, s ahogy indul a kocsi, himbálózik.
Tíz éve én ültem mellette.
Tíz éve, tőlem kapta ezt a kis figurát…
B.
Már akkor észrevettem, amikor az idős hölgy feljajdult. De egyébként is kellő vircsafttal voltak. A hangja száz közül is feltűnne bárhol. Egy faluban élünk, és szinte sosem látom.
Két szőke gyerek ugrált körülötte. Ő pedig, az ismert szelességgel pakolgatta be az árut.
Ott volt, és mégis máshol, ahogy mindig is.
Atyám, ha az én feleségem volna, boltba nem engedném! Nem neki valók az ilyen dolgok!
Köszönni fogok. Hogy láthassam közelről az arcát! Hogy belefeledkezzek a tekintetébe!
Hogy gyűlöltem! Mennyire zavart, hogy megalázott. Mennyire fájtak a játékai! Mennyire nem vett emberszámba! Mennyire égetően vágytam arra, hogy úgy legyen mellettem, ahogy most M. is. Hogy legyenek szőke, kék szemű gyerekeim! Olyanok, mint ő!
Azt a fickót, először meg akartam ölni! Mindenfélét elképzeltem. Aztán egyszerűen csak lehúztam a rolót. Olyan vaspáncéllal burkoltam be magam, hogy azóta is mindenki fél tőlem.
- Szia – mondtam.
Hirtelenséggel fordult hátra. Széles, bátor mosoly ült az arcán. Aztán hadonászni és beszélni kezdett. Locsogni. Intettem a szememmel, hogy rendben, nyugalom. Igazán nem kell most itt nagy hűhót csinálni. De ő csinált. A nagy hűhó a műfaja maradt, úgy látszik. Túl sok volt ő magának is akkoriban.
Gyűlölte magát, azóta se ismertem senkit sem, aki ennyire megveti saját magát. Úgy tűnt, rajta kívül állnak a dolgai. Hogy amit tesz, azt mégsem ő teszi. Ezért a végén már nem bírtam rá haragudni.
M. persze mindent megérzett. A kocsiban még nem szólt semmit, de este otthon, a lányok fürdetésekor, idegesen kijött, hogy számon kérjen.
- Osztálytárs – válaszoltam nyugalommal, és kicsi G. kezébe adtam a kockákat. - Együtt jártunk az általánosba.
Ekkor ő kiment. Felhúzta az orrát. Sosem láttam ilyen távolságtartónak, mint aznap este. Nem kérdezett, de rágta magát az egészen.
Azt hiszem, most értette csak meg igazán, hogy mi a baj velem évek óta…
C.
Amikor a boltból kijöttünk, I. odaköszönt egy nőnek. Valahogy elkezdett csikarni a hasam. Mert csak álltunk, mintha Szűz Mária jelent volna meg, a lányok sem érettek ebből semmit. Én már mondtam volna, hogy gyerünk, haladjunk, hisz idő is van, a kicsi miatt is, de ők csak álltak, mintha angyalt látnának.
Na, ez zavart! Rendben, türelmes vagyok, gondoltam. Elkezdtem a táskában elrendezni a dolgokat. A nő fecsegett. I. húgáról kérdezett, meg, hogy mi van a sógorával. De érezhető volt, hogy ez erőltetett beszélgetés.
Végigmértem. Fekete feszes nadrág volt rajta, sarut viselt, és ezüst blúzt. A mellei, nos, elég nagyok, és meg kell vallani, az alakja rendben is lenne, de az arca, nos….elég öreges. Mélyen ülő, karikás szemek. Olyan szenvedős-depressziós fajta, ami szerintem I-nek sohase jött be.
Mégis azt éreztem, ezeknek volt egymáshoz közük. És akkor az ütött fejbe, hogy mi van, ha még most is van?
A lányok csendesen várakoztak, mígnem egyszer ez a nő odalép, és bemutatkozik nekem.
Hát, nem voltam túl kedves. A kezét sem akartam én megfogni! Nem is értettem, mit akar. Öt perce beszél, majd észreveszi, hogy én is ott vagyok? Képtelenség!
Végül bezárta a száját, és el is köszöntek.
- Ki volt ez? – kérdezte F amint kifelé haladtunk.
Az apja válaszát nem hallottam, mert akkor csöngetni kezdett az egyik pultos.
A fürdésnél is, valahogy felbolygatta az ügy a lányokat. Megkérdezték, hogy ki volt ez a néni a két gyerekkel.
- De hiszen, nem tudom! – vágtam a képükbe.
És ráeszméltem, hogy én azt hittem, mindent tudok, ami I. körül van!
Kimentem, hogy azonnal számon kérjek! I. kicsi G-vel játszott, és szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy osztálytársak voltak.
Én azt gyanítom, hogy ez egy élő ügy! Hisz az ikrek is gyanút fogtak!
I-n fogom tartani a szemem! Nem hagyom, hogy belepiszkítsanak a fészkembe! Nem azért dolgoztam annyit, hogy így kelljen éreznem magam! Feljönni lentről, és helyt állni ezek között! Piszkos kis dolog, de ki fogom deríteni!
Ja, a ruhája, amolyan, jaj nem is tudom! Az a laza elegancia, így mondják? Hisz ez a nő nem is törődik magával! Csak jó alakja van, ezt meg a természettől kapta! A haját szerintem nem fésülte meg két hónapja! Szakmai ártalom vagy sem, az ilyet észreveszi az ember!
Na, fel is hívom I. húgát! Megkérdezem, mit tud erről! A leírás alapján, ha tudja ki, fel fogja ismerni. És akkor onnan már csak figyelni kell!!
...
Lehet, hogy mégis megplasztikáztatom a mellemet?
A gyerekeket leültettem arra a pultra, ahonnan az árut pakolja be az ember a szatyrába, bevásárlás után.
Utálom, sík ideg vagyok, miért kell nekem két kölökkel vásárolni menni? Miért van három macskám és két kutyám, hogy azoknak este hétkor, csak egy bizonyos helyről lehessen és kelljen beszerezni a táplálékot?
Már a sorban is zúgolódtam, C. kétszer esett el, Á. nekitolta a bevásárlókocsit egy idős hölgynek, aki szerint ez nem gond, csak ne a fájós lába lett volna! És közben makogtak, hangoskodtak, kiszálltak, beszálltak, és elérték, hogy Haribót vegyek nekik (Haribót!!!!).
A fél üzlet bizonyára azt gondolja, hogy ez a nő sem tudja megnevelni a kölkeit.
Huh, ez a nap vége, gondolom, és akkor hirtelen valaki megszólít.
Valami fényesség dereng mögöttem:
- Szia – mondja, s a nevemen szólít. Kezét egy sugárzó arcú kislány szorongatja. Szőke, kék szemű. Mögöttük a családja: erősen kreolbőrű ikerpár, és hozzájuk hasonlatos mamájuk.
Sosem láttam egyiküket sem.
Nem igazán értik, hogy miért kell állniuk csendben, zavartan.
- Szia! – mondom. És, ahogy szoktam, a csönd ellenében locsogni kezdek. Ömlik belőlem a szó. Nagy zavarban csevegek, látom bár a szemén, hogy nem kéne, elég csak egy távolságtartó mosoly, de nem tudok nyugodt maradni. Valami odabenn zihál.
Milyen furcsa, hogy évek óta egy helyen élünk, és soha nem találkozunk sehol. Milyen furcsa, hogy utoljára tán akkor láttam, amikor azon az estén feljött, körülbelül azért, hogy megkérje a kezem.
Ezt gondolom, miközben teljesen másról beszélek. Pörög a nyelvem, közben pakolok, pakolnék, de csak kiveszem azt, amit betettem, s beteszem azt, amit kivettem.
Aztán ráébredek, hogy a családja is ott van:
- Ah, a feleségednek bemutatkozom – mondom, hogy hab is legyen a tortán.
Karakán utálat a nő arcán. Szukának vél. Jó a szimata, tudja, valamiért tudja, hogy nem csupán osztálytárs voltam.
Kígyóbőr, nem kívánt kézfogás. Nagyon kellemetlen.
- Milyen szőkék – mondja ekkor Ő nevetve, és a pulton lábat lógázó gyerekeimre néz. - Szőkék, kék szeműek….
Aztán indulunk. Ki a parkoló felé. Már mindenki a saját családjával törődik.
Csillogó autóba szállnak. A feleség jó lóra tett. Jól élnek. Én is tudtam, hogy jól élhetnék vele. De amúgy, úgy sosem tudtam szeretni. Úgy, ahogy kellene, pedig akartam volna! Csakhogy odabentre nem parancsolhat az ember.
Előttem mennek, nyomom a gázt, hogy keménynek mutatkozzak, ha már az asszony olyan erős jellemnek néz ki, még ha kígyóbőr is a kézfogás.
Most valamiért utálom ezt a nőt!
A piros lámpánál beérem őket. Napszemüveget veszek fel. Mosolygok. Látom, érzem, hogy néz a visszapillantó tükörben. Nyugodtan támaszkodik a kormánynál.
Régen halálos vadsággal vezetett. Repültünk a fél országon át.
Most komótosan halad fel a domboldalon. Hátul az egyik kislány visszanéz. Elől az asszony nem mozdul, de valahogy olyan furcsán, mereven ül. S ahogy nézem, mögöttük állva a piros lámpánál, megpillantom az asszony feje fölött a kis bábut. Ott lóg, s ahogy indul a kocsi, himbálózik.
Tíz éve én ültem mellette.
Tíz éve, tőlem kapta ezt a kis figurát…
B.
Már akkor észrevettem, amikor az idős hölgy feljajdult. De egyébként is kellő vircsafttal voltak. A hangja száz közül is feltűnne bárhol. Egy faluban élünk, és szinte sosem látom.
Két szőke gyerek ugrált körülötte. Ő pedig, az ismert szelességgel pakolgatta be az árut.
Ott volt, és mégis máshol, ahogy mindig is.
Atyám, ha az én feleségem volna, boltba nem engedném! Nem neki valók az ilyen dolgok!
Köszönni fogok. Hogy láthassam közelről az arcát! Hogy belefeledkezzek a tekintetébe!
Hogy gyűlöltem! Mennyire zavart, hogy megalázott. Mennyire fájtak a játékai! Mennyire nem vett emberszámba! Mennyire égetően vágytam arra, hogy úgy legyen mellettem, ahogy most M. is. Hogy legyenek szőke, kék szemű gyerekeim! Olyanok, mint ő!
Azt a fickót, először meg akartam ölni! Mindenfélét elképzeltem. Aztán egyszerűen csak lehúztam a rolót. Olyan vaspáncéllal burkoltam be magam, hogy azóta is mindenki fél tőlem.
- Szia – mondtam.
Hirtelenséggel fordult hátra. Széles, bátor mosoly ült az arcán. Aztán hadonászni és beszélni kezdett. Locsogni. Intettem a szememmel, hogy rendben, nyugalom. Igazán nem kell most itt nagy hűhót csinálni. De ő csinált. A nagy hűhó a műfaja maradt, úgy látszik. Túl sok volt ő magának is akkoriban.
Gyűlölte magát, azóta se ismertem senkit sem, aki ennyire megveti saját magát. Úgy tűnt, rajta kívül állnak a dolgai. Hogy amit tesz, azt mégsem ő teszi. Ezért a végén már nem bírtam rá haragudni.
M. persze mindent megérzett. A kocsiban még nem szólt semmit, de este otthon, a lányok fürdetésekor, idegesen kijött, hogy számon kérjen.
- Osztálytárs – válaszoltam nyugalommal, és kicsi G. kezébe adtam a kockákat. - Együtt jártunk az általánosba.
Ekkor ő kiment. Felhúzta az orrát. Sosem láttam ilyen távolságtartónak, mint aznap este. Nem kérdezett, de rágta magát az egészen.
Azt hiszem, most értette csak meg igazán, hogy mi a baj velem évek óta…
C.
Amikor a boltból kijöttünk, I. odaköszönt egy nőnek. Valahogy elkezdett csikarni a hasam. Mert csak álltunk, mintha Szűz Mária jelent volna meg, a lányok sem érettek ebből semmit. Én már mondtam volna, hogy gyerünk, haladjunk, hisz idő is van, a kicsi miatt is, de ők csak álltak, mintha angyalt látnának.
Na, ez zavart! Rendben, türelmes vagyok, gondoltam. Elkezdtem a táskában elrendezni a dolgokat. A nő fecsegett. I. húgáról kérdezett, meg, hogy mi van a sógorával. De érezhető volt, hogy ez erőltetett beszélgetés.
Végigmértem. Fekete feszes nadrág volt rajta, sarut viselt, és ezüst blúzt. A mellei, nos, elég nagyok, és meg kell vallani, az alakja rendben is lenne, de az arca, nos….elég öreges. Mélyen ülő, karikás szemek. Olyan szenvedős-depressziós fajta, ami szerintem I-nek sohase jött be.
Mégis azt éreztem, ezeknek volt egymáshoz közük. És akkor az ütött fejbe, hogy mi van, ha még most is van?
A lányok csendesen várakoztak, mígnem egyszer ez a nő odalép, és bemutatkozik nekem.
Hát, nem voltam túl kedves. A kezét sem akartam én megfogni! Nem is értettem, mit akar. Öt perce beszél, majd észreveszi, hogy én is ott vagyok? Képtelenség!
Végül bezárta a száját, és el is köszöntek.
- Ki volt ez? – kérdezte F amint kifelé haladtunk.
Az apja válaszát nem hallottam, mert akkor csöngetni kezdett az egyik pultos.
A fürdésnél is, valahogy felbolygatta az ügy a lányokat. Megkérdezték, hogy ki volt ez a néni a két gyerekkel.
- De hiszen, nem tudom! – vágtam a képükbe.
És ráeszméltem, hogy én azt hittem, mindent tudok, ami I. körül van!
Kimentem, hogy azonnal számon kérjek! I. kicsi G-vel játszott, és szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy osztálytársak voltak.
Én azt gyanítom, hogy ez egy élő ügy! Hisz az ikrek is gyanút fogtak!
I-n fogom tartani a szemem! Nem hagyom, hogy belepiszkítsanak a fészkembe! Nem azért dolgoztam annyit, hogy így kelljen éreznem magam! Feljönni lentről, és helyt állni ezek között! Piszkos kis dolog, de ki fogom deríteni!
Ja, a ruhája, amolyan, jaj nem is tudom! Az a laza elegancia, így mondják? Hisz ez a nő nem is törődik magával! Csak jó alakja van, ezt meg a természettől kapta! A haját szerintem nem fésülte meg két hónapja! Szakmai ártalom vagy sem, az ilyet észreveszi az ember!
Na, fel is hívom I. húgát! Megkérdezem, mit tud erről! A leírás alapján, ha tudja ki, fel fogja ismerni. És akkor onnan már csak figyelni kell!!
...
Lehet, hogy mégis megplasztikáztatom a mellemet?
