L & L

Leopold rágyújtott. Istentelenül ideges volt. Meg volt győződve arról, hogy a pénisz az pénisz, így is , úgy is. Akárhonnan nézed, nincsenek nagy különbségek.
De Loeb hajthatatlan volt. Aszonta, el kell intézni azt is. Hogy felismerhetetlen legyen. Különben holnap nyakukon a rendőrség. Egyszerűen le kell önteni azzal a savval.
Attól eldeformálódik. Nem lehet majd beazonosítani. Az arcra is kell pár csepp, azt kész.
Leopold idegesen nézte, ahogy Loeb megcsinálja ezt. Járkált. Kicsiket. Fehér garbója világított a sötétben. Ujjával idegesen szedte le nyelvéről a bagó szálait.
- Ne állj olyan bambán! Segíts! – szólt hátra Loeb.
Az akkor eldobta a cigarettát: ketten fogták a hullát.
Leopold nem látott semmit a péniszen. Olyan volt, mint addig.
A testet az árokhoz cipelték, és óvatos mozdulattal leeresztették. Loeb nyomta be a csatornába.
Erőszakkal. Nem ment könnyen. Mintha a kiscsávó még itt is üzent volna valamit.

A kocsiba se akart beszállni. Kösz, megyek gyalog, mondta a fiúknak, pedig azok izzottak már a türelmetlenségtől: fél éve terveztek el mindent pontosan, de arra a nüanszra nem gondoltak, hogy épp a kocsinál lesz a gikszer. Aztán persze Loeb mentette a helyzetet. A teniszről kezdett beszélni, amit tegnap játszottak együtt.
Erre észrevétlenül siklott a kölyök a kocsiba. Akkor Loeb zsebkendőt nyomott az orra alá, elkábította, fejbe verte párszor a vésővel.
Leopold idegesen szívta a kormány mögött a bagót.
- Kész van, kész van már? – kérdezgette nyomorult arckifejezéssel, s másodpercenként fordult hátra.
Loeb nem felelt, bámult ki az ablakon. Aztán hosszú, fehér ujjait nézegette. A tiszta körmeit, a selymes bőrt. Megfordította a jobb tenyerét, a kisujj és gyűrűsujj között egy cseppnyi vért talált: ilyen embert ölni. Vihogott. Kísérlet, gondolta.
Az életben mindent ki kell próbálni egyszer…