Bosszú I.

Mire odaértem már javában tartott a születésnapi ünnepség. Lufik, bohóc, torta. Minden megvolt, ami egy ilyen álszent ünnep kelléke. Mindenki körülugrálta az ünnepeltet.
Ránézésre minden rendben zajlott. A gyerekek élvezték a műsort, szinte egytől egyig. Boldogan szaladgáltak.
Az avatatlan szemek észre se vették volna a gyerekek között elvegyülő férfiakat, akik elvileg a biztonságért feleltek.
Régóta vártam ezt a pillanatot. Nem én akartam, hogy így legyen, ő tehet róla.
A kis Albert tortáját tolták be. 6 éves, pont, mint amennyi Stevie volt.
Épp a gyertyákat fújta el, biztos kívánt is valamit, ami valószínűleg nem a hosszú élet lehetett tekintve a korát, és az ezt követő eseményeket.
Nem volt semmilyen megbízásom, ezt magamért tettem.
Higgadtan, félretéve minden emléket, meghúztam a ravaszt. Bár tudtam, hogy ő nem tehet semmiről, nem az ő bűne.
Mindent elveszek tőle, amit ő elvett tőlem. Szépen szisztematikusan, hogy átélje ugyanazt a fájdalmat, amit én akkor, ami azzá tett, ami most vagyok.

Azt hittem, a guta üt meg.

Nem elég, hogy egész nap bohócnak álcázva kellett elviselnem az undorító, gonosz kis kölykök szemétkedéseit, de egy fillért sem fogok kapni a megbízómtól, hiszen végül senki sem evett a mérgezett tortából.

Valaki ezért fizetni fog…