Tengerenciántúl
Fekszem a parton. Az arcom mélyedésbe fúrom, érzem a kövek illatát, a nap melegét, az összeolvadást. Itt vagyok. Nem vágyom el. Meg van mindenem. A szívem csordultig telt, a bőröm a vágyat összetartó bársonyköpeny.
Több mint ezerötszáz éve, hogy hármas koporsóban eltemettek, itt a parton.
Már a csontjaimat se találnátok, de ÉN attól még itt vagyok.
Most ott heverészik ő, pont fölöttem, a felvilágban. Nem tudja, nem is gondol rá, de ő az egyik leszármazottam, és boldog.
Nem vagyok rab, nem vagyok hozzábéklyózva az egykori testemhez. Valami más köt engem ide. Én is ugyanazért maradok itt: mert annyi öröm van a világban, hogy képtelenség betelni vele.
A vágyam a létemet összetartó bársonyköpeny.
Már a csontjaimat se találnátok, de ÉN attól még itt vagyok.
Most ott heverészik ő, pont fölöttem, a felvilágban. Nem tudja, nem is gondol rá, de ő az egyik leszármazottam, és boldog.
Nem vagyok rab, nem vagyok hozzábéklyózva az egykori testemhez. Valami más köt engem ide. Én is ugyanazért maradok itt: mert annyi öröm van a világban, hogy képtelenség betelni vele.
A vágyam a létemet összetartó bársonyköpeny.
Létem az univerzumot összetartó bársonyköpeny.
