Barnán, hippin, durcásan - ártatlanul, avagy harminc éve a nyár... 1.

Olyan meleg volt, mint a méz.
Ragadós nyári forróság. Mézes csábítás, amibe azok a picike női lábak, azokkal a parányi tűsarkú cipőcskéikkel óvatlanul bele szoknak ragadni. Eltévelyednek, aztán a furfangosan mézes mellékvágányok lebuktatják őket. Kéztördelés, magyarázkodás, fogadkozás és könnyek minden mennyiségben. Hát ki tud ennek ellenállni? Amikor olyan édes a bűnösnek való megbocsátás.
- Micikém, édesem, ne sírj már! Gyere ide és szó se essen erről többet! - odavontam a fejét a vállamra és ott hüppögött a kis virágillatú zsebkendőjébe.
- De tudod, D-drágám... h-h-hogy én ne-hem is akartam...becsapott engem és majdnem elveszítettelek a végén még Téged is! Én soha, de soha többet ... - hogy mit nem, az nem derült ki, mert lecsókoltam szájáról a fölösleges szavakat. Édes kis butuskám! Az ujja köré csavar engem vagy a hajfürtjei köré vagy a derekára ez a nő. Egy csupasz vállrándítására vagy egy piros szájbiggyesztésére a lábai előtt heverek és lesem a kívánságát. Pedig fruska! Egy fruskába oltott boszorkány, aki többet ér, mint az összes kis nő együttvéve Párizsban.
...
De hogyan is kezdődött? Talán egy kávéházban a Boulevard St. Michelen. Ültem a teraszon és cseppet sem zavart, hogy szemerkél a tavaszi eső. Tántoríthatatlan vagyok, ami a reggeli szertartásos kávémat és újságomat illeti kicsi, saját kávéházamban. Szigorúan feketét, szigorúan üresen és a teraszon, hogy el ne szalasszam a város reggeli ébredésének egyetlen rezzenését sem. Kényelmesen keresztbe tett lábbal ültem, csíkos nadrágomban, elegáns tavaszi felöltőmben - comme il faut így kora áprilisban. A világ olyan kerek volt, olyan békés, amikor ...egyszer csak derült égből egy nő csapott le rám. Nem-nem is, ő egyszerűen csak lepottyant. Az égből repült egyenesen a szemközti székre és viharosan kitépte az újságot a kezemből, majd elrejtette az arcát mögötte, hogy én is alig figyelhettem meg...

-- Bocsásson meg, moszjő! Egy pillanatra...! -- suttogta izgatottan.
Ó, én természetesen azonnal megbocsájtottam. És csak hörpintettem egyet csészémből, mintha mi sem történt volna. Ő hallgatott (csak az újság remegett meg olykor-olykor), én hallgattam, viszont a madarak csicseregtek, és az utca zsongott andalítón. Eltelt néhány perc.
Akkor letette az újságot és rám nézett. Én visszanéztem. Akkor leengedte szemhéját, akár egy színházi függönyt, hosszú pillái egészen arcára simultak. Látszott, nem először csinálja. Várta a hatást, ami nem is maradt el: erősen nyeldekelni kezdtem, és tudtam már, végem, menthetetlenül megindultam lefelé a lejtőn...
-- Ah, köszönöm -- rebegte. -- Az életemet mentette meg...
-- Ó, kérem...
-- Bizony, az életemet. Látja, ott azt a hölgyet, azzal a férfival? -- intett valamerre nagyvonalúan, az utcai forgatag felé. Nem láttam persze, kikre gondol, de azért bizonytalanul bólintottam. -- A mamám az és a vőlegényem...
--?
-- A vőlegényem. De rá sem bírok már nézni. Ez egy csiga, nem férfi. Nyálkás meztelencsiga! Brr.
-- Ó...
-- Ne is vígasztaljon. Én már döntöttem. Soha többé nem akarom látni! De amilyen gerinctelen egy alak, azonnal rohant a mamához, hogy bemártson. Semmi tartás nincs benne -- hadarta. Mérgesen ráncolta homlokát, villogtatta macskaszemeit, csücsörítette csersznye ajkait. Én meg elszalasztottam az utolsó lehetőséget is a menekülésre. Inkább maradtam, és belészerettem.
-- Talán, ha...
-- És most üldöznek. Hogy rám kényszerítsék az esküvőt! De én inkább meghalok! Van gyufája?
Előkaptam zsebemből az öngyújtómat, de ő tiltakozva rázta a fejét: "Nem rágyújtani, meginni..." Mondtam neki, hogy ne legyen csacska, már nem a középkorban élünk, vagy valami efféle banalitást. Megbűvölt, mondom, teljesen megbűvölt.
-- De mégis, nem volna jobb a kedves mama után menni és megbeszélni ezt a dolgot? -- kérdeztem. De ő megint csak a fejét rázta, amitől hajfürtjei szeme elé libbentek. Szőkeségén át remegtette hát pilláit felém.
-- Semmi értelme. Soha semmit sem lehet a mamával megbeszélni -- válaszolta, és körülnézett a teraszon. Végre észbekaptam, és intettem a pincérnek.
-- Gyorsan hozzon a kisasszonynak...
-- Egy kamillateát kérek,... és egy konyakot -- mondta. És csak nézett rám mosolyogva, elbűvölően...

Micikém...
ahogy ott ült az ágy szélén, összekuszált leomló hajjal, amit egyetlen hajtűvel próbált feltűzni magas kontyba, ennivaló volt. Édes álomillat lengte körül a tegnapi halvány parfümmel a háttérben, olyan volt mint egy görög lányszobor. Édes, karcsú és ellenállhatatlanul ártatlan. Az ingem volt rajta, még a nyakkendőmet is feltette, persze alaposan kibomolva, annyira igyekezett az előírásos eleganciát betartva megjelenni reggel a hálómban. Kecses kicsi lábán a mamuszom. Én a kanapén töltött éjszaka nyomait letörölhetetlenül magamon viseltem: karikás szemek, fájó hátgerinc, világfájdalmas kutya-tekintet. De kezemben lelkesen tartottam a croissant-okat, a kávét és egy kis narancslekvárt mind a kávézóból, ahol ki tudja hány éve most először nem töltöm vendégként a reggelt. Összetört voltam, izgatott és boldog.
Kismadaram.
Micikém.
Ebben a pillanatban beléd habarodtam.
Nem, szedd össze magad, vén bolond.
"Khm-khm. Elnézést, hogy megzavarom, mademoiselle, a reggelije a tálcán."

Nem. Mégsem ő!
Hiszen mindig is sokat ivott, és sosem fogadta el anyámat!
Hiába. Mégsem ő, mert ha társaságba mentünk, egy porszem voltam mellette.
És igen, nem lehet ő, hiszen ahány nő, annyi csodálkozás, kacsintás, kezicsókolomozás…..

Miért vagyok ostoba? Hiszen én igazi párizsi vagyok, és képes újságot forgattam a hársfák alatt, mint Clara D’ Ellébeuse. És én igenis tudok bánni az érzelmekkel, és igenis tudom figyelmeztetni magam, ha…

Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy arcon ütöttem!
Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy megrúgtam a bokáját és a kis retiküllel is belecsaptam az orrába.

Amikor megismerkedtünk, a St. G. partin, csak úgy lötyböltem a poharamba a whiskyt. Kacarászva ültem a bárpultnál, és én voltam a gyönyörű, a távoli francia lány a hülye angoloknak. Mindenki engem akart.
De csak ő kapott meg!

Ő volt Góliát! A hatalmas, az erős, az isten! Aki mellett minden más fiú csak árnyékként derengett… Aki betöri az embert, és aki miatt minden szoknya alatt remegnek a combok.
Csak kacarásztam, miközben versekről kérdezett: Jammes, Apollinaire…aztán bekúsztunk a másik szobába: töltötte a számba s onnan a magáéba tovább a whiskyt.

Két nap múlva már elválaszthatatlanok voltunk.
Az álompár.
A mindenki által csodált és utánozni kívánt!

Akkor azt hittem Ő az! Ő!
Az igazi, akit mindig kerestem, az, akit mindenki keres, akiről mindenki ír, akiért mindenki SÍR!!!!

Most mégis azt érzem, mégsem!

Mert ha ő lenne, akkor csak engem szeretne, és csak engem látna minden tűsarkú cipőben, és szatén blúzocskában.
Ha ő lenne, nem feledné el, hogy születésnapom van, és szeretnék kapni valamit.
Ha ő lenne, tudná, hogy kapni akarok, s nem csupán adni….
És csak engem látna.
Csak engem.
Így, ahogy vagyok.
Az én tűsarkúmban, az én szatén blúzocskámban, az én fürtjeimmel!

De ő nem csak engem lát.
Nem csak engem.
Nem engem….

Kopognak.

Ő az.

Ő!

Micikém, csacsikám, ne sírj! Hát nem nézek én másra, és gondolni is csak terád gondolok örökké...
Elárulok neked egy titkot. Hogyan van ez a szerelemmel. Akkor csentem el, mikor Indiában jártam. Azt mondják, még Síva tanította kedvesének a szerelem nyelvén...
Úgy van Micikém, hogy ne figyelj az örömre! Ne figyelj a bánatra! A kettő közöttire figyelj!
Amikor beszívod levegőt, azután kifújod, akkor a kettő közötti szünetre figyelj! Arra a kis semmire. Arra a kis ragyogásra... Az vagy ott te, és a boldogság.
Lélegezz csak, csacsi kicsikém!
Sóhajts!
Még!

- Jó reggelt – rebegte és rám sem mert nézni.
- Hoztam egy kis reggelit magunknak, hogy ne kelljen ebben a ronda időben kimozdulni és nyugodtan át tudjuk gondolni a tervet - Közelebb léptem a tálcával és ő felugrott az ágyról, mintha megtámadták volna. Rémülten nézett rám, olyan szemekkel, mint egy gazella a vérmes szafari-trófea gyűjtőre.
Ez így nem fog menni, meg kell őt nyugtatnom.
- Nézze, Micike. Kedvesem. Maradhatunk a magázásnál, ha szeretné és tekintsen el, kérem, attól a rendkívül zavaró és tolakodó körülménytől, hogy az én hálószobámban kénytelen tölteni ezt a reggelt a mamuszommal a lábán – biztatóan vigyorogtam, ő pedig látszólag megnyugodott.

Leültünk a kis toalett asztalkához, és amíg én a kávémat kevergettem, ő rávetette magát a reggelire. Minden vonása kisimult, olyan lett mint egy nagy, elégedett macska, még a szeme is összeszűkült gyönyörűségében, ahogy a narancslekvárt a kanálról nyalogatta.

- Nos, kedves uram, az én életem véget ért. Ez a narancslekvár volt az utolsó édes dolog, ami velem történt – közölte mintegy félvállról, de egy vérbeli tragika hanghordozásával. - Elutazom a nagybátyámhoz, aki egyedül él vidéken és rendkívül diszkrét, visszahúzódó ember. Egy középkori kastélyban él, Bretagne-ban, aminek falai között valamikor szigorú zárda volt. Hát most betölti funkcióját e börtön és lesz benne egy igazi apáca: én. Mert én inkább életem végéig odaláncolom magam a bretagne-i sziklákhoz, mint hogy hozzámenjek ahhoz a pojácához, ahhoz a nyúlósmálós, hidegkezű békához !
A monológnak ezen a pontján felfelé rám sandított és nekem megállt a kis ezüstkanál a kezemben. Egy könnycseppet láttam a szemében és persze abban a pillanatban szerettem volna narancslekvár lenni, hogy én legyek az utolsó édes dolog az életében.

A NŐ. Bárhol is legyen a világon, a színek, formák és illatok akármilyen elegyéből gyúrva, és bármiféle természettel megáldva; a NŐ, ha könnyekkel a szemében reményvesztetten mindent feladni készül és kimondatlanul egyetlen segítő kézre vár, hát nincs az a férfi, aki egy pillanat alatt ne áldozná fel bármijét, hogy megmentse. Mindig ugyanaz a csapda. A nő, a törékeny, a megóvni való, akiért kivont karddal kell harcolni – könyörög. Elhiteti, hogy csak egy férfi tudja őt megmenteni: én. Én vagyok a hőse, a királyfija, akire várt, az egyes egyedüli teremtmény ezen a földön, akiben megbízik. Mindenki rossz, a világ összefogott ellene, elárulták. A férfi - végre, hogy Egyetlen lehet, hogy valaki a kezébe helyezi az életét, hogy óriási a túlerő, de az ősi jóslat végre beigazolódott és ő valóban kiválasztott - egyszerűen meghülyül. Felveszi a lovagi sisakot, fújtatni kezd és már semmi nem érdekli, csak az, hogy abból a bizonyosságból táplálkozva, hogy őt kinevezték, felemelték és Megmentőnek nevezték: csatába indul. Hősiesség, bátorság, erkölcs, tisztelet, miegymás. Eh. A Nő majd egy köszönömöt talán rebeg, de nemsokára egy másik megmentő karján távozik. Mi hát a recept? Semmi. Az élet szép. Mindketten elégedetten és gyógyultan távoznak. A férfi úgy marad ott, hogy végre megbizonyosodott róla, hogy ő a Kiválasztott és eternális Hős, a Nő pedig azzal a biztonsággal lép tovább, hogy megint sikerült a dolog: ereje határtalan és lám, a világ tele van olyan megmentőkkel, akik mind arra várnak, hogy őt szolgálják.

Én tehát Micike kenyerén narancslekvárként olvadozva vártam, hogyan menthetem meg az én drágámat attól a borzalmas víziótól, ahogy magam előtt láttam. Egy sziklához láncolva áll valahol az Atlanti óceán partján, apácaruháját tépi a szél, (khm… már szinte alig takarja gyönge kis testét) fityulája már a habok között, arcán keserves könnyek zuhognak lefelé, megmentésért fohászkodik.

De azért megőrizve némi malíciát, mint a sokat látott és szenvedett férfiemberek én sem hagytam magam.
- Micike, kérem, engedje meg, hogy elkísérjem önkéntes száműzetésébe és a viszontagságos úton megóvjam, és legalább megpróbáljam lebeszélni erről a kegyetlen és önpusztító tervről. Hiszen Magácska olyan életet szán magának, mint a múlt századi mártírok és szentek. Micsoda lelkierő, micsoda elszántság egy ilyen fiatal lánytól. Bámulatos! - hunyorítottam rá. - Csomagoljunk, hiszen szüksége lesz néhány apró dologra élete hátralevő részében, ugyebár.
Tágranyílt szemmel és kissé zavartan nézett rám.
- De hát nekem minden holmim a Mamácskánál van! Most hogyan fogok így elutazni?
- Ó, drága Lelkem, azon az úton, amelyre készül, nem sok mindenre lesz szüksége. Egy szöges láncra, egy darócruhára, főzőszappanra… - itt már lefelé görbült a Kicsikém ajka – meg természetesen némi fehérneműre, ahogy egy ilyen fiatal hölgynek illik és persze pipere holmik ott is nélkülözhetetlenek – na, itt felderült a két szempár, villant benne némi huncut cinkosság is.

Elindultunk hát a Champs-Élysées felé, onnan át az avenue Montaigne és a Faubourg Saint-Honoré irányába. Ekkor már kocsi hozta utánunk a csomagokat. Micike valóban úgy vásárolt, mint aki ezt életében utoljára teszi. Place de la Madeleine, Saint-Sulpice, vagy Sèvres-Babylone, rue de Grenelle, rue du Midi-Cherche, és a rue des Saints Peres – annyi szivart szívtam el előterekben és kávéztam férfiak számára fenntartott várókban az öltözők előtt, sorstársaimmal, hogy a délután eljövetelével már csak kicsi választott el a szívér-görcstől. De mindenért kárpótolt, hogy Micikém egy csodálatos ötlettel örvendeztetett meg a legelején. Rám nézett nagy babakék szemével és azt mondta.
- George, drágám, tegyünk úgy, mintha házaspár lennénk, így elkerüljük a felesleges magyarázkodást s a kínos kérdéseket. Mit szólna hozzá? A magázás természetesen marad. Hiszen a Papa és a Mama is magázódnak. – majd belém karolt és a válaszom meg sem várva vonszolt oda a kocsihoz.

Hát így kezdődött a mi kis utazásunk St. Maloba.
A vonaton is ragaszkodott hozzá, hogy házastársak legyünk, így aztán egy hálókocsiban aludtunk. Leírhatatlanul bájos volt, ahogy kiparancsolt - mint tisztes férjurát - a hálófülkéből, míg öltözött, vetkőzött, de még azt sem nézhettem végig, ahogy a kaját keféli lefekvés előtt. Természetesen az egész vagon rajtam röhögött.

Egy fiatalember mellém szegődött, ahogy a peronon szivaroztam.
- Nem haragszik, ha csatlakozom egy pár perc erejéig?
- Tessék csak.
- Tudja, amióta együtt utazunk, azon töprengek, hogy honnan ismerem ln magukat. Igazán nem akartam tolakodni, de tudja, a felesége gyönyörű nő és egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem tévedek és láttam már valahol.

Kissé zavarban, de azért magamban mosolyogva figyeltem, ahogy homlokát ráncolva töpreng. Nem segítettem, nem is tudtam volna... Igya csak ki, amit kevert magának!
- Nem, az nem lehet...
- ?
- Az nem lehet, hogy színpadon... Kár is ilyenre gondolni...
- Valóban kár.
- Kérem, ne vegye zokon. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már.
- Sajnos nem segíthetek, tudja, a memóriám sosem volt valami fényes.
- Arra gondoltam, holnap együtt ebédelhetnénk, és közben egészen biztosan végére járunk ennek a dolognak...
- Nagyszerű terv! - mondtam. Ugyanis menetrend szerint, mi holnap reggel tíz harminckor leszállunk a vonatról...
- Akkor holnap, az étkezőkocsiban!
Elköszöntünk. Én bekopogtam, aztán beléptem a félhomályos hálófülkénkbe. Micike a felső ágyon már a fal felé fordult. Komótosan vetkőzni kezdtem, majd némi kis torokköszörülést követően beszámoltan az ismeretlen ismerősről. Mici már a második mondat után felült az ágyon, kerek szemmel, beharapott ajakkal hallgatta a fiatalember személyleírását. De mikor a történetem végére értem csak felhúzta orrát, és annyit mondott, az lehetetlen, ő nem ismer semmiféle fiatalembereket.
Hümmögtem kissé, aztán ágyba bújtam magam is. És azzal a gondolattal aludtam el, hogy engem aztán egyáltalán nem zavar, ha ez az édes kölyök azzal kereste kenyerét, hogy valami orfeumban mutogatta a lábait. Estleg énekelt talán. Nem, azt mégsem hinném... Inkább azokat a formás kis lábait... Hát, ha egyszer olyan szépek, vétek nem színpadra vinni őket... ... ......

*
Még nem virradt, mikor a hiányérzet felébresztett. Nem hallottam felülről szuszogást. Erősen füleltem, de semmi. Feltápászkodtam. Mici sehol. Megtapogattam a paplant, hideg volt: Mici hűlt helye.