Scarlett

Sosem szerettél, csak azt szeretted, ahogy én szerettelek! – üvöltötte a nő, miközben a könnyei csorogtak az arcán.
A férfi már nem tudott mit mondani, sosem volt jó ebben.
Odament, a nő szájára szorította a kezét, hogy ne hallja a kiáltást: Eressz el!
A falhoz szegezte a nőt. Azt aki régen szerette ezt.
Aki még mindig szerette őt, de most félt.
A férfi meglátta ezt a szemében és megértette: ezzel a félelemmel ölte meg a lány szerelmét.
A férfi elengedte.
A nő kisétált az ajtón.
Mindketten tudták: lezárták.

Csak azt nem tudták, hogy ennyire fájni fog.
A nő leült egy lépcsőre, hátát a korlátnak támasztotta. Végre egyedül ki akarta sírni magát, mielőtt nekivág az útnak hazafelé.
Mielőtt nekivág az útnak, akárhová.
Mielőtt nekivág, hátra sem nézve...
Hát sírt.
Az időzítő lekapcsolta a világítást a lépcsőházban, csak a fordulók kis szellőzőablakain szűrődött be némi piszkos fény. Könnyein keresztül cseppfolyóssá vált a fény, az éjszaka. Tócsákba gyűlt, lassan hullámzott.
Még sírni akart, de akkor valami hangot hallott: zár kattant, nyílott egy ajtó.
-- Te vagy az?

A nő azt gondolta, a sors tréfát űz vele.
A múlt nyitott rá ajtót. A férfi mellé ült és átölelte. Aztán a villany ismét elaludt.
Ottmaradtak egy ideig az érzéssel: az út végére értek, ismét megtalálták egymást. Most már véglegesen.


(Szép sztori, csak az élet cáfolja meg, mert míg szeretsz a múlt hiába oly kedves, ezt a jeget nem töri meg. Rumot és mentát ide! Mojito…)