Szomorűzés éjszakája...

A lányoknak minden okuk megvolt a szomorúságra… igen-igen a férfiakban csalódtak már megint - a szokásos téma - mintha a föld ettől forogna… keressük a másik felünket. Mulatságos, hogy ily kicsinyke esély mellet mégis szívünket, lelkünket beletesszük a nagy kutatásba:)
Node, egyszóval szomorűzés éjszakája következett…. A lányok borral, sajttal és édes ínyencségekkel gondolták feledni a bánatot, ahogy az istenek tették az Olimposzon. Legyenek hát ők is istennők, kacagták és átváltozásba kezdtek. Hajukat bodorították, ajkukat pirosították, lenge ruhát vettek és kacagtak tovább pajkosan. A bor meg csak folyt, nem akadt itt üres pohár, a lágy zene lassan a lüktető hevességbe forrt, szította a tüzek lángját. A feszültség már tapintható volt, csakúgy, mint elhagyott éhező testük és nem létező gátlásosságuk….

Éheztek. És sem a sajt, sem a bor nem okozott már elég mámort. Testre éheztek. Érintésre. Arra, hogy valaki letörölje azt a rúzst, szétnyissa azt a lenge ruhát. Nőiesen finoman, végletekig kiéheztetve láttak neki a lakomának. Csodálatosan terített asztal került elő a lepedők fölött...

Éheztek...
És miután mohón és hevesen kapkodva csillapították valamelyest éhségüket, és már csak az ízek, az illatok, az élvezet kedvéért torkoskodtak..., nos akkor vették észre a szatírt. Ott kucorgott egy fa tövében, üdvözült mosollyal nyálcsorgatva.
A tündérek szemérmesen lehajtották fejüket, összekuncogtak. És egy szemvillanásból is értették egymást: tudták, most választaniuk kell. Az éjszaka két módon folytatódhat: vagy maguk közé hívják a kéretlen szemtanút, cinkosukká teszik és kényeztetéssel, édes örömökkel fizetnek hallgatásáért ... vagy ... gyors és véres véget vetnek a szatír szemlélődésének.
Egy pillanat alatt döntöttek.

...a kezeit mindenképpen hátra kötözd! A szemére kösd a sálat lazán, majd magától lecsúszik! ha úgy alakul... - sikongattak és kacagtak, míg a szatír kétségbeesetten és leforrázva tűrte, hogy a székhez kötözzék, majd bekössék a szemét. A sötétségben forgatta a fejét, a tündérkacagás már mindenhonnan visszhangzott...majd lassan halk sóhajokká szelídült...

Szegény szatír... nézd, csak ott áll peckesen...
A lányok már félig jóllakottan a desszertet várták.
Csúnya rossz lányok voltunk, de most kiengesztelünk...és a kikötözött szatírhoz kúsztak. A szemét bekötve hagyták és az ölébe csúsztak, használták a testét, de ez legyen a legnagyobb bűn:) Mindig csak a csúcs közeléig csalták, ingerelték.
A pajkos kacajok közt a szatírt egyszerre érte a mennyország és a pokol, de ha el is kárhozik, akarta még! ..

Saját bevallása szerint, ekkor a szatír pályája csúcsára ért...
-- Az idők hajnalán Földre látogató Mars Amazónjai, vagy a Vénusz Heves Hermafroditái is beiratkozhatnának ezek a tündérekhez egy-két szemeszterre... -- gondolta. -- Ezen túl, mi jöhetne még?! -- gondolta azután, már amennyire gondolkodni képes volt egyáltalán.
És ami jött, arra valóban nem számított.
Sőt, egész életében elkerülni igyekezett...
A távolból egyre erősödő lódobogás hallatszott.
Aztán nyerítés.
Megborzongott.
-- Íííí! Kentaúrok! -- sikították a tündérek.
-- Áááá! Kentaúrok -- sikította a szatír...

A Kentaurok gyorsan odaértek, patáik felkapálták a földet és szállt a por. A tündérek pillanatok alatt eltűntek a bokrok sűrűjében. Nem vették őket üldözőbe ezúttal, pedig régóta fájt rájuk a foguk. A szatír maradt. Nem tudta felfogni, hogyan lehet a Mennyország legcsodásabb csemegéi közül a Pokol legbűzösebb bugyrába zuhanni egy szemvillanás alatt. Micsoda pofátlanság - dohogta. Persze csak magában, mert a Kentaurokkal nem mert ujjat húzni. Igyekezett a lehetőségekhez mérten láthatatlan lenni.
--Te mit csináltál itt a Tündérekkel? Meglested őket?
-Hohoho, ha csak meglestem volna, ostoba szamarak, de engem itt rangom szerint kényeztettek - gondolta. --Dehogyis lestem meg, őket. Engem ők maguk hívtak és kegyeikbe fogadtak. Titkaikat suttogták el nekem. - mondta fennhangon.
--Hazudsz, Szatír! Széjjeltépünk! Kecskefattya! - dübörögték féltékenyen és patáikkal rúgtattak hozzá. -- Akkor most velünk jössz és szépen elmesélsz mindent, amit a Tündérekről tudsz!
Két ló közé fogták szerencsétlen szatírunkat és elhurcolták.
~~~~
A tündérek lopva merészkedtek elő jó kis idő elteltével. Még picit mindig remegtek, és tudták, hogy szegény szatír dolgát nekik kell itt rendbehozni. A Kentauroktól azonban minden okuk megvolt félni, hiszen ezek az óriási lovak valami félreérthetetlen és igen zavarbaejtő vonzalmat éreztek irántuk mindig is. De jaj, a tündérnép ettől megborzong....

( Iiiigen,... a fenti verzió az, amit a tündérek otthon meséltek. Valójában azonban...)

-- Ííííí! Kentaúrok! -- sikították örömükben a tündérek.
-- Áááá! Kentaúrok -- sikította rémülten a szatír.
-- Helló-belló... -- mondták vigyorogva a kentaúrok.
Azután nagy felfordulás következett...

*

Gyönyörű, napfényes reggelre virradt. A mezei virágok pompáztak, a madarak csicsregtek, a szatír pedig halkan szitkozódva sántikált a patak felé. Nagyon-nagyon remélte, hogy maradandó testi sérülés nélkül úszta meg az éjjeli... öhöm... kalandot. Minden lépésnél felszisszent kicsit. És arra gondolt, csak kerüljenek még egyszer szeme elé azok a tündérek,... na, majd akkor aztán, lesz nemulass...!

A tündérek kitartóan ragaszkodnak azonban történetükhöz. Jó hírük forog ugyanis kockán.
A tündérek köztudomásúlag olyan lények, akikre leginkább a diszkréció és a titokzatosság jellemző. Tűnékeny jelenségek ők, akik ha veszélyben érzik előbb említett lényegüket, a leleplezéstől tartva egy pillanat alatt válnak a szivárvány kiválasztott csíkjaivá vagy olvadnak bele az erdő levelei között az avarra mutató fényujjakba.
Nem lesz ez a történet sem kevésbé bővelkedő izgalmakban és csiklandós részletekben, mint a szatír meséje, ezt bizton állítom.
Halljátok hát erdei mesék boldog népei, faunok, szatírok, tündérek és kentaurok, törpék és tilinkók mind...