Kicsi idill
Gordonkaként zümmögtek a méhek a margarétákon, és a levegőben feketeszeder illata szállt. A nyári nap sugarai megcsillantak az egészséges, élénkzöld fűszálakon reszkető harmatcseppeken, és a kis patak fölött lebegő párán aprócska szivárvány ragyogott.
Amélia boldogan szórta az uzsonnára elmajszolt kalács maradékának morzsáit a kacsák elé, és ujjongva kacagott a totyogó, mókás kis madarak láttán. Patyolatfehér ruhácskája kicsit foltos lett a patakparton, de a kislány tudta, hamar megszárad a finom melegben, és amúgy sem haragudna a nagymama, sem Lili, a nővérkéje, ha játék közben esetleg el is szakítaná a szoknyáját vagy a blúzát.
Fürgén meggyőződött róla, hogy kosárkájában még mindig ott van a póniknak szánt sárgarépa, aztán köténykéjét eligazgatva, vígan szökdécselni kezdett a karám felé, ahol nagypapa, Sári néni és Borbála sürgött-forgott, hogy a lovacskák körül minden tökéletes legyen, mire ő megérkezik.
* * *
„Milyen ocsmányul vigyorog álmában” – mormogta az egyik nő, mire a másik egyetértő megvetéssel bólintott. A homályos, dohos pincében a kimustrált barkácsasztalra kötözött férfi akkor sem moccanhatott volna, ha történetesen az eszméleténél van.
„Elkészült a szérummal, Professzorasszony?” – kérdezte a harmadik a lépcsőn éppen leereszkedő arisztokratikus külsejű, idősebb nőt, aki egyetlen pillantással meggyőződött arról, hogy odabent minden a tervnek megfelelően történt-e, majd határozottan, kurtán biccentett.
A színtelen-szagtalan szerből néhány cseppnyi is elég volt, amit az aprócska orvosi fecskendő juttatott a férfi vénájába.
„Így jó lesz.” – mondta a professzorasszony rideg elégedettséggel. „Mostantól kezdve, valahányszor telemegy vérrel az az ocsmány izé ott, egyre nagyobb fájdalmat érez majd, míg végül döntenie kell: levágatja, beleőrül vagy meghal.”
„És csak így elengedjük? Hagyjuk, hogy magához térjen az autójában? Mi lesz, ha megint megerőszakol valakit?”
„Mi lenne? Sok kicsi sokra megy.”
Amélia boldogan szórta az uzsonnára elmajszolt kalács maradékának morzsáit a kacsák elé, és ujjongva kacagott a totyogó, mókás kis madarak láttán. Patyolatfehér ruhácskája kicsit foltos lett a patakparton, de a kislány tudta, hamar megszárad a finom melegben, és amúgy sem haragudna a nagymama, sem Lili, a nővérkéje, ha játék közben esetleg el is szakítaná a szoknyáját vagy a blúzát.
Fürgén meggyőződött róla, hogy kosárkájában még mindig ott van a póniknak szánt sárgarépa, aztán köténykéjét eligazgatva, vígan szökdécselni kezdett a karám felé, ahol nagypapa, Sári néni és Borbála sürgött-forgott, hogy a lovacskák körül minden tökéletes legyen, mire ő megérkezik.
* * *
„Milyen ocsmányul vigyorog álmában” – mormogta az egyik nő, mire a másik egyetértő megvetéssel bólintott. A homályos, dohos pincében a kimustrált barkácsasztalra kötözött férfi akkor sem moccanhatott volna, ha történetesen az eszméleténél van.
„Elkészült a szérummal, Professzorasszony?” – kérdezte a harmadik a lépcsőn éppen leereszkedő arisztokratikus külsejű, idősebb nőt, aki egyetlen pillantással meggyőződött arról, hogy odabent minden a tervnek megfelelően történt-e, majd határozottan, kurtán biccentett.
A színtelen-szagtalan szerből néhány cseppnyi is elég volt, amit az aprócska orvosi fecskendő juttatott a férfi vénájába.
„Így jó lesz.” – mondta a professzorasszony rideg elégedettséggel. „Mostantól kezdve, valahányszor telemegy vérrel az az ocsmány izé ott, egyre nagyobb fájdalmat érez majd, míg végül döntenie kell: levágatja, beleőrül vagy meghal.”
„És csak így elengedjük? Hagyjuk, hogy magához térjen az autójában? Mi lesz, ha megint megerőszakol valakit?”
„Mi lenne? Sok kicsi sokra megy.”
