Nem, a Tél nem szomorú, a Tél afféle...

...csodaszép szinusz görbébe rendezett várakozás. Indulunk fentről, majd szépen csitulunk, egyre halkulnak a hangszerek. Búcsúszimfónia. Egyre kevesebb a szólam és a végén már csak egyetlen mol hármashangzat rezeg a zongora testében...és addig kell várnunk, amíg ez a rezgés is teljesen bele nem símul a néma csendbe, ami nem a Halál, csak a zenészek mozdulatlansága, a hangszerek csendje, a Tél. De a karmesteri pálca a levegőben van....és még egy kicsit kitartunk...majd hangtalanul felemelkednek a vonók és a billentyűk felett áll a kéz...és akkor távolról - mintha a szél fújná ide a kanyargós violinkulcsot - elkezdődik valami...alulról emelkedünk felfelé....a csendből egy Dallam vehető ki erősen és egyre hangosabban, egyre közelebbről, egyre fentebb...csaknem unásig ismételve, míg ide nem ér, míg a dobhártyánk előtt nem fújják diadalmasan...és akkor robban a Tavasz.



(Idefújhatna hát valaki egy violinkulcsot képileg:-)

A tél...

Az ördög hazafelé ballagott a platánsor csupasz ágai alatt. Későre járt és kutyahideg volt. Végig, ameddig csak ellátott a sétányon, fényfüzérként világító ablakok festettek aranyszínű fénytócsákat a hóra.

Az ördög errefelé mindig -- különösen télen -- valami nagy orosz klasszikusba képzelte magát. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy beül valamelyik fényárban úszó étterembe egy levesre, vagy inkább valami lángostésztába sült húsra, de legalább egy bögre rumosteát legurítani. Aztán inkább mégis folytatta útját hazafelé: jókedvű-nagyhangú, kipirult arcú emberekhez viszont egyáltalán nem volt kedve aznap este...

Kissé kifulladva a sok lépcsőzéstől érkezett végül haza. Nem is kapcsolt villanyt, a nyitott hűtő halovány világítása pont elég volt ahhoz, hogy kitöltsön egy meglehetős pohár vodkát. Széthúzta a nehéz, porszagú függönyöket és leült az ablakhoz. Rágyújtott, azután csak nézte az éjszakát. A csillagokat...

A csillagok fényét azonban valami gyönyörűségesen lágy formájú árny sötétítette el lassan egyik csillagról a másikra, ahogy kilépett a a balkonablak mellől. Kerek váll. Karcsú derék. Keze a kacéran domború csípőn nyugszik. Az egyik kezében valami tárgy.
- Régóta várlak. Meggyújtanád végre kérlek a cigarettámat?
Az Ördög lassan kelt fel a fotelból és ahogy elindult az ismerős hang felé, rájön, hogy ennek a Nőnek télhangja van. Ilyen gyönyörű nincs másik, ilyen meleg-bársonyos, kacér és füstös. Ahogy meggyújtotta a tüzet és a Nő puhán előrehajolt, látta a forró nehéz fürtöket, ahogy előrebillennek. Egy pillanat alatt ellobbant a gyufa és már csak a parázs égett. Egy gyöngysort tudott csak megfigyelni, hosszú opera gyöngysort a nyakán, ahogy előrecsúszott.
- Tudod, hogy miért jöttem?
- Segítségért - válaszolta nyugodtan az ördög.

...
- Akkor hát, megteszed nekem? -- kérdezte a nő.
Az ördög végtelenül lassan elnyomkodta cigarettáját csak azután válaszolt.
-- Persze.
-- Jó, -- sóhajtotta a Tél Asszonya -- akkor ezt megbeszéltük. Mi az ára?
Az ördög nem felelt. Csak nézett rá szomorú, nagy barna szemeivel.
-- A lelkem. ...nyilván a lelkem akarod.
-- Ugyan...
-- ?
-- Rég másnak adtad.
-- De...
-- Hagyjuk ezt. Felőlem tagadhatod. Úgyis tudom.
A nő elfordult. Egy ideje idegesen babrálta gyöngysorát, most észbe kapott, rágyújtott egy újabb szál cigarettára.
-- Mit akarsz hát?
-- A Tavaszt. A Tavaszt akarom.
És csak néztek egymásra szótlanul. Múltja volt e csöndnek. És súlya. Azután az ördög felállt, kiment a konyhába, újabb italt töltött. Ezúttal kettőt, de mikorra visszatért az ablakhoz a nő már eltűnt.
Csak egy finom, hűvős illat maradt utána.
És egy kis keserűség az ördög szívében.

- TAVASZT. Tavaszt. Szh, tavaszt...mindenki a tavaszt akarja. - fáradtan hajtotta a kezét a zongorára, hosszan nézte a fekete-fehér billentyűket.
- Chopin, az kéne nektek. Sosztakovicsot oda, meg Horowitz játékát, miközben odakint dühöng a hóvihar. Orosz farkasbundák, brilliánsok és hófehér bőr...Tavasz? Ugyan kérem. A tavaszt fruskáknak találták ki, meg sihedereknek. Semmi elegancia, semmi súly. Bizsucsillogás.
A Tél méltósága kell! - játszani kezdett. Egy kézzel, a zongorára dőlve.
A kis zongoraszéken puha prém, bőrén fekete csipkeruha. Gondolatai kibomlottak, és egyre dühödtebben csapkodta a billentyűket.
Tudom, hogy a Tél az igazi: amikor érett, nyugodt, de lassú kín a szerelem. A síma felszín alatt zuhogó szenvedélyek. A kihívás: hűvös eleganciából lázat csiholni. Télen mindenki őriz valamit, őrült történetek lapulnak minden sötét sarokban. A végtelen hó alatt bezárva Csehov rémálma és Tolsztoj fojtott szenvedélye. Dosztojevszkij őrülete készül kitörni.
Ugyan, mit tudtok ti a Télről? Tavaszkergető bolondok. Az én szerelmemről, a végtelen, őrületes jég alatti feszítésről. Határtalan szomorúság vett rajta erőt, súlyos dallamokat siratott a zongorával.
Tavaszt a Tél szerelméért. Halálos üzlet.

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.

Szürke és fagyos volt a reggel. Az ördög morcosan ébredt. Aztán szokásához híven, néhány pohár konyakkal csak elindította a napot, úgyhogy valamelyest jobb kedvre is derült. Kávéja mellé aztán feltett egy Brubeck lemezt. És észre sem vette, hogy ujjával maga is az asztalon dobolja a zaklatott, ellenpontos rondó ritmusát.

Később, délelőtt kiszemelte a találkozás helyszínét: a legelegánsabb, legöregebb szállodát választotta, város szívében, amely minden szempontból megfelelt. Tágas luxuslakosztályokkal, szűk folyósókkal, aranyszobrokkal, szökőkutakkal, márvánnyal, ezüsttel, haldokló pálmákkal, gőzfürdővel, sznob konyhával, gőgös személyzettel, mindennel...!

Az ördög miután mindent elintézett, elégedetten dőlt hátra egy oroszlánlábú fotelben, a kávézó galériáján. Az összes marokba leszámolta a kellő mennyiségű bankót, a concierge is megkapta a mindenre kapható vörösét, és az elnöki lakosztály is felszabadult valami váratlan baleset sajnálatos következtében. A színpad készen állt...
Ördögünk egy fél órácskát csak szemlélődött, azután telefont hozatott, és tárcsázta a Tél Asszonyától kapott számot. Rutinosan rögtönzött valamit a kagylóba, mindig is improvizálni szeretett a legjobban... Most sem volt kétsége affelől, hogy az áldozat bekapta a horgot, hanyatt-homlok rohan a végzete felé...
Előhalászott zsebéből egy gyűrött cigarettát, de nem gyújtotta meg... A telefonért nyúlt megint. A Tél számára jól emlékezett. Csak a hotel nevét mondta, de mielőtt letette volna, még egy husszú másodpercig halgatta a jól ismert fojtott-izgatott lélegzést a vonal túloldaláról.

Végzet... sosem tudhatod. Akarhatod, megkaphatod az irányítás llúzióját, de valójában te is tudod... néha csak résztvevők vagyunk egy történetben.

A Tél Nagyasszonya már várta a hívást, tudta, hogy fizetnie kell, tudta, hogy vágóhídra küldi a Tavaszt. No jó, ez talán túlzás... majd talán kicsit veszít hamvasságából, de ennyi... - próbálta menteni magát. Ideje, hogy megtanulja, az élet nem mindig balzsamos felhőhabcsók egy kis mandulával.
Igen.. a Tél Nagyasszonyának már összetörték a szívét, de akkor még ő is Tavasz volt, csak fájdalma tette ily fagyossá.

Az Ördög nem várt hiába...
Lágy szellő simította arcát, érezte a hamvas szirmok illatát és már várta, hogy harmatából kortyolhasson. A Tavasz megérkezett. Izgatott volt, lenyűgözte a hely, az apró figyelmességek és igen... az Ördög sármja is megérintette kicsit. Még sosem találkozott ilyen markáns férfival. Más volt, mint a pajkos ifjak, akik eddig tették neki a szépet.
Az Ördög pezsgővel kínálta és friss eperrel... kacagó buborékok csiklandozták.
Az Ördög szóval tartotta ugyan, de a csevegés álcája alatt, csak szemlélte a lányt. Ó Tavasz... te mindig megérintesz... ártatlan, hamvas barack...
és itt, igen itt tört meg a vágy burjánzó képe
maga az Ördög sem hitte el
vágyott rá, itt van
mégsem tudja megérinteni,
nem szakíthatja le ezt a virágot még bimbójában
még várnia kell, míg szirmait bontva, buja illatot árasztva maga kínálkozik.

A Végzet útjai ugyebár minden Lényben más irányt vesznek...ahány elme, annyi végzetes és vonzó ösvény van egy történet előtt nyitva. Lássuk...hogyan - hányféleképpen sodródunk és vétkezünk. Íme...

Az Asszony tudta, hogy vezekelni fog.
Letette a kagylót, és csak akkor engedte el magát. Leomlott egy közel eső fotelba. A telefonban még türtőztette magát, de tovább már nem bírta. Az Ördög tudta mit csinál. Hiszen mindig tudja. "Nem adhatok mást, csak mi lényegem!" - mondá Lucifer.
Azonban a félelmet legyőzte az a mindent elsöprő izgalom, hogy még egyszer találkozik vele. Hosszú évek kitörölhetetlen gyűlöletét és fájdalmas tapasztalását egy villanással törölte el az emlékezetéből. Készülődött. Rágyújtott egy hosszú cigarettára és nyugtatta magát. A készülődés izgalmának minden percét át akarta élni, nem akart kapkodni, nem volt már húszéves. Tudta, hogy ez lesz az utolsó. Nő volt. Valódi dáma. Mindig is az marad. Elegánsan elnyomta a félig szívott cigarettát és mert elkésni nem akart, hát hozzákezdett. Gyönyörűség volt, ahogy a finom, leheletnyit már megfáradt, de még mindig puha hófehér damaszt bőrre felkerült a smink. Meztelenül állt a tükör előtt, súlyos szempillái öltöztették. Semmi mást nem kellene felvennem, hiszen szinte tökéletesnek őriztem meg magam. Neki. Őneki? Nem. Az örökkévalónak. Visszanyerte nyugalmát és tökéletes méltósággal, pontosan és határozottan nyúlt a kellékekhez.
Ünnepélyes készülődés volt. Egy pillanatra bizonytalanul megállt, majd haját egyetlen ezüst tűvel fogta fel magasan. Briliánsok a fülében és a csuklóján, mint attribútumai kísérik. Hosszú ruha és hófehér földet söprő kepp. Tökéletes összhang és luxus.
Az autó megállt a szálloda előtt, egy boy kisegítette az autóból és a lifthez kísérte.
A lassú lift tükrében még egy pillantás...a szomorúság, szánalom, félelem - mind eltűntek. Egy büszke asszony nézett vissza.

Az ajtó előtt érezte meg először, a pillanat a halál. Hát minden pillanat halál...

Belépett. Háttal ült. Egyetlen szót sem szólt. Várt. Nem ment közelebb. Érezte, hogy ott van, de nem állt még fel. Nyújtották a pillanatokat.

Minden pillanat halál. Meghal a következő pillanat eljövetelekor.

Lassan felállt. Egyetlen pezsgőt töltött - odanyújtotta. Nézte, ahogy belekortyol. Csodálta. Csak ezután töltött magának. Semmi szertartás, nem koccintottak és egyetlen szót sem szóltak.

Minden pillanat évekig tartott. Éveket éltek át szavak és mozdulatok nélkül. Ismerték ezt, hiszen a halott időt halmozták előtte sokáig...

Megfogta a nyakát és odahúzta. Ő kicsit visszatartotta, büszke fejtartása nem volt ehhez szokva. Nem tűrte a zabolát hosszú évek óta. Végül engedett.

Az ördög csókja volt ez. Személyes küldeménye az Asszonynak.

E süket és időtlen csöndben csak a sóhajok, egy zippzár füttyenése és a ruhák halk suhanása. A végtelen kozmoszban szeretkeztek: ízlelés, szaglás, tapintás nélkül. Fájdalom, vágy, szenvedély nélkül. Örökké. Megkapták végre.

Amikor a pillanat elnyeli az időt, a csönd előtt hódolnak a hangok a fényes hófehér térben.

Innen visszatérés azonban nincs. Mindketten tudták. Az egyik halandó éveket várt türelemmel, de ostobasága és gyávasága emberi végzetben kell kiteljesedjen. A másikat hitetlensége viszi el, nem volt méltó ahhoz, aki volt.

Fényes ezüst villant a levegőben, és halandó vére folyt a padlóra.
Kíméletes volt, hiszen az örökkévalóban tett látogatás közben engedte őt el...

Hosszú éjszaka volt, évek, évtizedek, emberöltők, évezredek teltek el a pillanatok alatt...

A hajnal a fehér damaszt ágyneműn a férfi nyakából szivárgó vérben gyönyörködött. Csodálatos alakot festett a vörös vérfesték a hófehér ágyban. Egyedül volt, arcán a legnagyobb békével, amit valaha haldokló arcán láttak.

A szobában pedig esett a hó...lassan belepett mindent. A félbehagyott pezsgőt, a szerteszét heverő ruhákat, a csillogó ezüst hajtűt, a fotelokat, szobrokat, mindent.

Mire az első ember belép, a Tavasz erőtől duzzadó hajnali sugarai elkezdik majd vízzé olvasztani a havat. Elmossa majd az ágyneműre festett képet és szelíden borrá hígítja a vért.

...
Mutato nomine de te fabula narratur...

Nagyon finoman csukta be maga mögött az ajtót, a zár kattanása mégis ágyúdörgésnek hallatszott a kihalt folyósón. Az ördög háttal nekidőlt a sötét fának, és fáradtan lehajtotta a fejét. Egy percig nem történt semmi, minden mozdulatlan és néma volt. Az ördög lélegzetet sem vett talán. Azután felsóhajtott, ellökte magát az ajtótól, és lassan elindult az elnöki lakosztály felé.
Nem kopogott, benyitott, tudta, már mindennek vége: elmúlt a Tél utolsó éjszakája. Odabenn mindent vastag hó borított, de ahogy lépett, kásás víztócsákká váltak lábnyomai. Már olvadni kezdett. Az ördög az ágyhoz sétált, leült a szélére. Különösebb érdeklődés nélkül nézett végig a lepedőn heverő testen, aztán csak meredt maga elé. Meglepődött saját érzésein, és cselekedetein.
-- Mi a fene történt -- morfondírozott. -- Nem így, nem ezt...
Odaát, a másik szobában pezsgőtől bódultan a Tavasz aludt. S időnként álmában felkacagott.

Az ördög hazafelé ballagott. A néptelen hajnali bulvár csupaszágú platánjai alatt. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és a Between The Devil And The Deep Blue Sea-t dúdolta. Csak miután rendezte valahogy gondolatait, indult el a szállodából.
Nem tette magáévá a Tavaszt.
Most sem.
Mohón vágyott rá, akarta mindennél -- még a megváltásnál is -- jobban. Mégsem ízlelte meg. Nem a morál, nem az erkölcs, nem holmi tisztesség, vagy ostoba szentimentalizmus miatt. Nem. A plátói érzésektől meg egyenesen röhögőgörcsöt szokott kapni... Nem...
Egyszerűen megrettent. Félt.
A Tavasz harmatos tisztasága, bűvös mosolya megrémítette. Vagy inkább az érzés, ami a vágyon túl rárohant? Magára hagyta az alvó Tavaszt úgy, hogy szomja csillapítatlan maradt.
Nem baj, már úgyis megszokta...

Otthon kedvenc fotelébe ült, a reggelt nézte. Már nem látszottak a csillagok.
Később elszunyókált...
És a nyárról álmodott.