Harmónia

Horáciusz Zserbó kint ült, a patakparton, nézte az eget, a vizet, a fákat, a virágokat. Nézte a lányt, aki a teát készített éppen. A lány visszanézett és rámosolygott. És minden benne volt a tekintetében, minden, ami csak a világon megtörténhet...
Csodás délután volt.
Kikortyolták a teát, azután szemlélődtek csendesen.
Zserbó is, a lány is szerették ezeket a szelíd szertartásokat. Egy idő után Zserbó kiterített maga elé néhány ív papírt, tust és ecsetet vett elő...
És mielőtt akár csak egy vonást is tett volna a papíron, már maga előtt látta a képet. A fekete tus és a fehér papír őrületes kontrasztját, a vonal szertelen táncát, lendületet és megnyugvást.
A gyönyörűség megélésének pillanatát akarta megfesteni. Csak így, személytelenül. Sem hozzátenni, sem elvenni nem akart. Ahogy egy virágszirom a vízre hull. Akár egy haiku.
De mégis ült csak mozdulatlan.
Mert megérezte a nem cselekvés örömét.
A fehér papír őrületes tökéletességét.
Arra gondolt, hogy egyáltalán nem is kell semmit lefestenie...
És ekkor a lány lehajolt, nevetve mártotta ujjait a jéghideg vízbe, és fröcskölte le Zserbót is, a papírt is.
Zserbó pedig nevetve engedte el a nem cselekvés gondolatát.
Egy perc alatt megfestette a képet.
És ahol a lány a papírt lefröcskölte, gyönyörűséges foltokban folyt meg a tus...