azért kell, hogy észre vedd, hogy túl nagy az arcod.
Amikor már túl nagy az arcod, akkor az kell, hogy belerúgjanak a pofádba.
Ha belerúgtak a pofádba, akkor az fáj. De ez által a fájdalom által rájössz, hogy az arcod mérete az ütéstől jogosan nagy, nem pedig mástól.

Melyik fájdalom a nagyobb?
A sajgó véres hús látványa,
vagy az, hogy ez már nem jelent semmit.
Már nem sajnálod.
Nem szorul a gyomrod öklömnyire a láttán.
Csak megvonod a vállad…
Talán ebből tanul!
De közben tudod, hogy nem,
mert csak te tanultál,
már megint csak te!

A parkolóban csíptem el.
Szerelmes vagyok, ezt mondta. Arca ragyogott, a cipőjével az aszfaltot kaparta s a kikapart köveket nézte aztán.
Nem lehetsz, mondtam. Nem lehetsz. Te már felnőtt ember vagy!
Mosolygott és erősen bólogatott.
Van egy férjed is. Most költöztél…
Igen. De, sajnálom, szerelmes vagyok.
Balra néztem, jobbra, zavarban voltam, csücsörítettem a számat, csattogtattam a fogam.
Bajba kerülsz, mondtam, mintha nem tudnám, hogy ezen nem lehet segíteni. Az ember vagy szerelmes, vagy sem. Közötte az üres semmi van. Ez betegség. Elkapod. Nincs mit tenni.
Bajt fogsz csinálni, érintettem meg a vállát.
Tudom, mondta.
És vállalod?
Nem tehetek mást. Szólít. Én nem akartam. Nem is kerestem. Olyan, mint amikor ősszel beleülsz az autódba, és a szélvédőre hullik egy levél…
De most tavasz van!
Igen, most tavasz van.
Akkor mit jössz az ősszel?
Hasonlat volt.
A szerelemre?
Arra.
A levél?
Az.
Most a számat húztam el, jobbra. Pedig nem is szoktam a számmal ilyen hülyéket csinálni!!!
Úgysem tudsz megmenteni, szólt csendesen. Ez van. Örülj, hogy elmondtam. Különben meg makogsz, hogy nem értesz meg.
A kocsija felé indult.
Ja, baromi büszke vagyok, gondoltam.
Kinyitotta az ajtót.
Most valami ilyen ügyben mész? Mögé ugrottam.
Milyen ügyben?
Hát…izé…ehhez az emberhez?
Igen.
És meg se mondod, ki az?
Csodálkoznál.
Most a homlokomat ráncoltam.
Ismerem?
Ja.
Kedvelem?
Ja.
Jóképű?
Szép.
Szép?
Szép az arca.
Ezek a baromságaid! Hogy lehet szép az arca egy férfinek?
Hát úgy, hogy nem az.
Mi nem az?
Nem férfi.
Ja, nevettem, nő, ugye?
Az.
Nő???
Nő.
Most hülyítesz?
Nem.
Azt hiszem, ekkor a szemem kezdett el tikkelni.
Megbolondultál?
Lehet.
A kormányon volt a keze.
Jó. Hát, mittomén, akkor menj! Makogtam.
Elégedett vagy? Így már tudod kicsoda?
Hát, mivel nem hozzám jössz, és nekem eléggé ráncos a képem, én nem lehetek, mondtam artikulálatlanul, szinte zárt szájjal, dühösen, és viccből.
Kinyújtotta a kezét a kocsiból. Mint egy igazi barát.
Mosolygott. Bekapcsolta a biztonsági övét. (Sosem szokta bekapcsolni!)
Az ajtót finoman tette be. ((Máskor bevágja, hogy szinte megreped az üveg. Most óvatosan, szinte csak bekattintotta.) És elgurult, nem hajtott el.