A virágcsokor


Veronika leszállt a villamosról, azt gondolta, vesz egy csokor virágot valahol. Nem tudta mire, azt sem hogy kinek, csak figyelte az árusokat sorban, ki az, akitől legszívesebben venne, s melyik az összes közül a legszebb. Megállapodott egy tavaszi csokornál: széles, kék masnit terítettek be ezek a nefelejcshez hasonló virágocskák. Örömmel szorította a kezében őket, mintha értékes ajándékok lennének, mintha kékségük kiszínezhetné az eget, vagy valami általa nem ismert, messzi tengert.
A tavasz lassan, nehezen kezdődött ebben évben, ma volt az első vihar nélküli nap.
Orvostól jött, gyalog, végig az úton. Nehéz volt elfogadni az orvos óva intő szavait, komolyságát, ahogy belépett, s ahogy zavartan elővette a papírokat. Nem is beszéltek, csak néztek egymásra, s amikor a lány megkérdezte, mennyi idő még, az orvos azt mondta (nem először), lehetnek évek, vagy napok.
Nagyon sokáig várt, ezt is mondta az orvos. Az első jelnél már el kellett volna menni, abbahagyni mindent, befeküdni a kórházba. Veronika igazat adott neki, most, későn már, de igazat. Akkoriban azt gondolta, annál jobb, minél később tudja meg. Csak húzni, húzni akarta a dolgot, tudta jól, az ilyen fajta fejfájás nem játék, érezte, hogy beteg, látta napra nap.
De mindez ma nem érdekelte, ez a nap túl szépen kezdődött: egyáltalán nem érzett fájdalmat, az iroda portása azt mondta, ma jó színben van; az irodavezető beleegyezett, hogy a jövő héten adja csak le a munkáját; és annak ellenére, hogy igen étvágytalan volt az elmúlt hónapokban, ma már reggelire megevett egy lángost is.
Igen, majd a jövő héten elmegy a másik orvoshoz is. Igaz, hogy otthon azt ígérte, hogy ma, vagy holnap, de mégsem tudta ezt megtenni. Nem akart most ilyesmivel foglalkozni. Túl szép volt a város és az élet ezekben a pillanatokban. És a mai nap dicsőségesnek ígérkezett, mert egyáltalán nem jött elő az iszonyat.
Szorította a virágcsokrot, s lassan sétált hazafelé.
Ahogy lépdelt, hirtelen érezte, hogy valaki elsiet mellette, valaki, akit ismernie kell. Furcsa érzése támadt. Idegesség jelent meg benne, szokatlan feszültség. Mindebből tudta, ki ment el mellette, biztos volt benne, hogy ha hátranéz, azt látja majd, amit gondol. Nem fordult meg, de az a valaki hirtelen a háta mögött termett. Megérintette.
Ott álltak egymásra nézve, ők, akik négy éve nem látták egymást, egy 30 év körüli fiatalember, s egy 27 év körüli lány.
- Kedves - sóhajtotta a fiú, amint felé lépett, szemében furcsa távolsággal, bár derűvel. Igyekezett helyesbíteni is a hirtelen elszólást:
- Ez a legnagyszerűbb meglepetés a mai naptól!
Veronika szólni sem bírt, de valahogy elmosolyodott.
Hogy nem találkoztak az elmúlt négy év alatt, mikor mindketten ebben a városban élnek? Valószínű ugyanazokat a filmeket nézik meg a mozikban, s ugyanazokra a kiállításokra járnak, hisz, hogyha minden igaz, ők valamikor ugyanazokat a dolgokat szerették. Veronika de sokszor gondolkodott ezen! Most az jutott az eszébe, hogy mindez olyan réginek tűnik, hogy akár meg is változhattak már a dolgok. Aztán az is eszébe jutott, hogy külsőleg is megváltoztak már. Szeretett volna piros pozsgás arccal nevetni, de mivel biztosra vette, hogy sápadt, zavartan arca elé tette egyik kezét.
- Jó téged látni - mondta a fiú. Magas volt, elegáns, s rendkívül jóképű. Bőrtáskáját a hóna alatt szorongatta, mosolyogott.
- Téged is jó – sóhajtott a lány.
- Randevúról jössz? – nézett a fiú a virágra.
Veronika rázni kezdte a fejét:
- Nem. Ezt csak úgy vettem, olyan szép volt.
Egy darabig némán álltak egymás szemébe nézve. Némán, a lány összeszorított szájjal, a fiú magabiztosabban, mosollyal a szemében.
Milyen furcsa, gondolták szinte egyszerre, két ember, aki ismeri egymást, jóval mélyebben, alaposabban, ahogy az emberek szokták általában, s mégis az idő, mely elszakítja őket, távolságot állít közéjük: mintha nem is lett volna közük egymáshoz. Az ember elfelejti, milyen is volt a másik: a keze, a hangja, az érintése; ezek a dolgok elhalványulnak, s úgy áll a másik előtt, mintha csak egy ismerőse lenne.
Ezt nagyon fájdalmas felismerni. És nagyon fájdalmas tudni még azt is, hogy az ember nem lehet olyan, mint régen: nem ölelheti meg a másikat hirtelen, nem ugorhat többé a nyakába, visszafogottnak, udvariasnak kell lennie.
- Mit csinálsz erre? – eszmélt fel Veronika.
- Hazafelé tartok. Itt lakom a körúton.
- Akkor eladtad a Hattyút? - kérdezte a lány csodálkozással, s valami szomorúság jelent meg a tekintetében. Emlékezett, a fiú megígérte egyszer, hogy sosem adja el azt a lakást. Együtt éltek ott majdnem három évig.
- Tudod, nem volt már sok közöm hozzá. Egy idő után csak menekülni akartam onnan. Aztán a bátyám találta helyette ezt - szegezte le a tekintetét a fiú.
Egy ideig egyikük sem szólt semmit. Mindketten tudták, hogy erről késő már beszélni. Veronika elmosolyodott, mert jelezni akarta, hogy ő nem bánja, és hogy ő megérti mindezt.
– Tudom, rossz ezt most így hallani, hisz egyszer megígértem…
- Ó, ne vádold magad – szólt gyorsan a lány –, olyan régen volt, csak meglepődtem, semmi több.
A fiú bólintott, s erősen a lány szemébe nézett. A szeme pontosan ugyanolyan volt, mint régen, s ő maga is: nagyon udvarias, nagyon megnyerő.
- Kissé sápadt vagy, soványabb – mondta ekkor a fiú. – Beteg vagy, kedves?
A lány összeharapta az ajkait.
- Igen, vagyis nem - dadogta, aztán mégis próbált valami közelebbit mondani az igazsághoz.
- Most nem vagyok túl jól. Gyakran fáj a fejem. De csak valami átmeneti dolognak hiszem.
A fiú mosolygott. Kis idő múlva megkérdezte, nem ülhetnének-e be valahova.
Veronika ismét erősen az ajkába harapott. Nem nézett a fiúra, szégyellte magát. Nem tudott ellazulni annyira, amennyire szeretett volna. Valami furcsa belső félelem lett benne úrrá. Leülni Péterrel meginni valamit? Azt nem lehet. Akkor minden emlék, amelytől ő oly gondosan elzárta magát, visszatérne. Szóba jönnének régi emberek, barátok, a család, az a nő is persze, és a teljes őszinteségban (amihez szoktak volt) elkerülhetetlen lenne beszélni a betegségről is, amiről a mai napon még gondolkodni sem akart.
Mit mondjon, hogy négy éve emészti magát? Hogy sohasem tudott igazán felejteni?
- Nem hiszem, hogy jó lenne ez - mondta végül.
A fiú bólintott:
- Látni sem bírsz, igaz?
- Nem - rázta a fejét a lány határozottan. - Négy év elég kell hogy legyen arra, hogy az ember helyrerakja a múltját. Csak fájdalmat nem akarok újra, Péter. És megvallom, magamról sem szeretnék beszélni. Te meg mindig úgy kifaggattad az embert – próbált valami mosolyogtatót is hozzátenni. Meg is bökte a fiút, de az egész annyira idegen volt.
Szomorúan néztek egymásra hosszan. Aztán mégis erőt vettek magukon, s tán egyszerre volt, hogy elkezdtek mosolyogni, bár Veronika érezte, hogy a feje zsong kissé, s hogy alattomosan bár, de újra kezdődik az egész, hogy ma sem marad el, itt van újra!
Tudta, hogy mindennek vége. A fájdalom, mint egy sötét árnyék húzódott végig a homlokán. Tudta, mennie kell, és rettenetesen nehéz volt. Arra gondolt, hogy Péter azt hiszi majd, haragszik még, hogy gyűlöli őt, és nem bocsátotta meg a négy évvel ezelőtt történteket. Pedig ő már régen megbocsátott. Megértette, hogy az ember néha megijed egy kapcsolatban, s azt kezdi hinni, nem lehet többé szerelmes. És akkor egy kicsit játszik még a fiatalságával, izgalmat keres, de végül úgyis visszatér. És Péter csak ennyit tett: egyetlen egyszer szerelmes akart lenni. Akkor a lány nem tudta ezt megbocsátani, ma már képes lenne erre. Megbocsátott, de feledni nem tudott, hálás volt a múltért, csak emlékezni volt már nehéz. Fájdalmas volt. Fejfájdító. De ezt már nem akarta Péternek elmondani, épp úgy, ahogy a betegséget sem. Vannak dolgok, amiket soha többé nem tudunk ugyanúgy elmesélni, átadni annak, akit valaha szerettünk.
- Ha nem haragszol, akkor most megyek – mondta Veronika váratlanul.
A fiú nem lepődött meg, bólintott.
- Talán sosem látlak már? - kérdezte így, bizonytalanul.
- Talán sosem - mondta Veronika, de egészen máshogy, mint a fiú. Arra gondolt, hogy ha olyan beteg, ahogyan mondják, akkor valóban nem látják egymást többé. Nem akart viszont szomorú lenni. Tudta, hogy minden dolognak megvan a maga ideje, s tudta, hogy minden történésnek értelme van. Ez a nap olyan szép volt! Hiába nézett úgy az orvos! Hiába rakosgatta ide-oda a papírjait. Ez a nap mégis elhozta a tavaszt, Pétert is, szokott ismerősen, magasan, az erős szép vállaival, mosollyal, mintha csak tegnap látta volna!
- Tudod, - nézett ekkor erősen a fiú szemébe - ezt a virágcsokrot ma jókedvemben vettem. Azért, mert ma igazán jól éreztem magam! Mert ma minden annyira szép volt! Tudod, a sok vihar után. Mintha nekem…szóval, egyszer megérted!
Veronika arca kipirosodott a vallomástól, nagyot sóhajtott, majd csak ennyit mondott:
- Ezt a csokrot nagyon szívesen neked adnám! Hogy el tudd hinni nekem, nem haragszom semmiért! És hogy megkérjelek, ne kényszeríts emlékezni! Mondd csak, elfogadod ezt így?
A fiú lehajtotta a fejét és bólintott. Aztán felnézett, s a virág után nyúlt. Úgy érezte, pillanatokon belül meghasad a szíve attól, hogy nem ölelheti át a lányt.
- Olyan szép, mint te vagy – mondta nagyon csendben –, elfogadom.
És akkor látta, hogy Veronika nem is kicsit soványabb, hanem jóval, s hogy a haja is valahogy nagyon furcsa. Sőt! Az arcán valami egészen más mosoly ül, s a szeméből hiányzik az a régi pajkosság, derű. Az arc, fakó, halovány, mintha a bánat kitépett volna valamit belőle. Szerette volna megkérdezni még egyszer, hogy beteg-e, hogy nincs e valami, amiben ő, Péter, segíthet. De aztán tudta, butaság lenne ilyet kérdezni.
- Isten veled - mondta ekkor Veronika.
- Isten veled – mondta a fiú is.
Más irányba mentek, Veronika sietősen, Péter pedig lassú léptekkel, hátra-hátra nézve. Egyszerre éreztek bánatot és derűt, egyszerre érezték, hogy megváltoztak. Egyszerre érezték, hogy az élet már nem ugyanaz. Csak egy dolog maradt mégis meg belőle. Szerették egymást, úgy, ahogy senkit még soha. És mindketten tudták, ez nem múlhat el.

2000. október

„Szent őrült volt, ki nem állhattam” – meséli Zs, csak úgy, magának, mert valaha szépen ápolt, de túl hosszú ideje magára hagyott gyümölcsös mellett robog éppen vérvörös sportkocsijával, és erről az eszébe jut valami. „A fák voltak a mindenei, állandóan azokkal szöszmötölt. Nyesegette, metszegette őket, meg ilyesmik.”

Odafent a napkorong ordítja a nyarat, idelent pedig a jámboran együgyű táj szívja magába az életet. A kétszemélyes autó kerekei veszettül pörögnek, nyomában porfelhő hömpölyög, Zs pedig dühösen a kormányra csap. „Mint valami különc Szent Ferenc, csak ez a szerencsétlen nem a madarakhoz, hanem a fákhoz prédikált folyton. Az volt a mániája, hogy az ember úgy örök, ahogy a fák, mert úgy van az, hogy a testünk az anyánk testének sejtjeiből jön létre, és az anyánk testében a nagyanyánk sejtjei léteznek tovább, és ez így megy egészen Éváig.”

Egyetlen felhő sincs az égen, csak egy elütött macska teteme hever az út szélén, mert neki aztán már nem sürgős semmi, és Zs észre sem veszi, csak fűzi tovább gondolatait. „A férfiak jelentik a zsákutcát, mert az ő történetük sosem folytatódik tovább. Belőlük nem sarjadnak új hajtások, amikből új ágak erősödhetnének, szerepük annyi csak, mint a szélé vagy a bogaraké.”

Az olajnyomásmérő kigyullad egy pillanatra, a hűtővíz pedig a szokásos módon lázadva menekül a motorháztető alól. A kocsi lassulni kezd. „Megkérdeztem tőle, mi van a föld alatt, de nem értette. Gyökerek vannak, mondtam neki, ugyanaz van ott lent, mint ami odafent, hogy nincs kezdet és nincs kiút, csak eltérő irányok léteznek, és mindennek a tetejébe annyiféle fa van, amennyit csak akarunk. Ő azt szerette volna, ha csak »fa« lett volna, attól még nem félt. Képtelen volt elviselni a sokféleséget.”

A motor utolsó hörgéssel leáll, már csak az abroncsok surrognak az aszfalton. „Úgy találtak rá egyik reggel. Felakasztotta magát a kertben.”

A vérvörös sportkocsi már nem gurul tovább. „Na, itt jó lesz” – mondja Zs és fáradtan felsandít a feje fölött az útra hajló vastag faágra.