Szerelmes asszony volt. Látszott a mosolyából. Még a bőre is sugárzott. És a szemében a fény, ahogy táncolt… Nem mondott semmit csak elsuhant mellettem. Én meg csak ültem ott. Magatehetetlenül szívtam magamba a látványt, s mikor tovatűnt, utána csak a hiánya maradt. S magamban irigyelni kezdtem őt, aki ezt a tüneményt ily fényesé teszi, s ki ezt folyton-folyvást megkapja.
.....

Leült egy szalmaernyő alá. A tenger szája habzott, a part csillogott a nap szikráitól. Cigarettára gyújtott, s mikor a pincér elé állt, egy konyakot kért, meg egy kávét.
Látta, hogy a partról nézi az a lány. Érezte a tekintetét akkor is, amikor elment mellette.
A csodálatát. Az irigylését.
Igen. Az ilyenek mindig irigyelték. Mindig és mindig. Az ilyenek.
Az ilyenek akartak nyomába szegődni, barátkozni vele, kutyatekintettel követni őt.
Utánozni, azt csinálni, amit ő.
Akkoriban mulattatta ez, de most másképp érzett.
A pincér kihozta a kávét és a konyakot. Egybeöntötte őket. Újra beleszívott a cigarettájába.
A bejárat felől egy férfi közeledett. Intett. Fél szavakból is megértették egymást.
Végre! Felmentik. Valaki, akinek valóban köze van hozzá! Annyira zavarta az az előző tekintet.
Kibontotta a haját. Nagyot koppant a fapadlón. Hatalmas hajkorona.
Egy igazi tünemény!

A férfi acélszürke öltönyt viselt, kifogástalan eleganciája is mutatta, hogy sikeres ügyvéddel van dolgunk. Ha nem a védőm lenne, épp a nyakkendőjét lazítanám ki a pamlagon. Mindig is szerettem az acélszürkét.. Monsieur Penge… szívesen látnám Önt a combjaim között.
Kkhm – karistolta meg a torkát, mert mikor odaért, rajtakapott, hogy elkalandoztam.
Felemeltem a tekintetem és a szemébe nézve kérdeztem:
- Foglaljon helyet! Meghívhatom egy kávéra? – leülve mondott igent. Nos, sikerrel járt?
- Igen. Minden a legnagyobb rendben, tanuk és indíték nélkül nem mentek semmire. Ejtették a vádat.
Éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik, de valójában egy hatalmas kő esett le a szívemről. Egy hajszálon múlt, hogy megúsztam…

Kicsit morcosan szálltam ki a kocsimból. Dühöngtem, amiért iderángatott. Egyelőre nem engedhetem meg magamnak, hogy minden ügyfelet az irodámba rendeljek. A tehetség kevés - pénz kell, rengeteg pénz. Pff. Igen. Nem kell már sok hozzá, majd ha kibéreltem azt a részegítően fényűző irodát a Temze-parton, majd akkor SENKI kedvéért nem fogok ugrálni. Utálok másnaposan vezetni, pláne ide az óceánpartra, pláne, hogy közöljek valamit, amit telefonon is...eh, jó, jól van: ez presztízskérdés. Nyertes ügyet lezárni és közölni személyesen kell, minden körülmények között! Hol a nyakkendőm? Még szerencse, hogy beugrottam a szabómhoz az új zsakettekért és hozzácsaptam pár nyakkendőt is. Na, lássuk! Francba, torkomban dobog a szívem ettől a nőtől, meg attól, ahogy átnéz rajtam. Őrjítő. Látszólag egyáltalán nem érdeklem, de majd meglátjuk. Nő még így nem nézett át rajtam. Bosszantó. Hm. Ott az a kis fruska a bárpultnál. Csinos. Nagyon is csinos. Őt nézi. Munka után talán meghívom egy pohár italra, majd úgy intézem, hogy az a másik is lássa. Nők! eh, csak keményen kell velük bánni.

Már messziről megláttam. Ahogy ott ült, hosszú combjai lazán egymáson, korához képest kicsit talán túlságosan is sokat sejtető ruhában. Elképesztő ez az asszony. Az anyám lehetne, láttam az ügyiratban. Borzalmasan tapintatlanok ezek a hivatalos papírok, mi? - mit vigyorgok? csak flegmán és komolyan! Kit érdekel a kor, ha egy ilyen nőről beszélünk. És az az eszméletlen hajzuhatag. Fétis. Ez az! Az embernek disznó gondolatai támadnak. Eh, lássunk munkához, hátha valami mégis lesz belőle a pénzen kívül. Kivéve persze, ha ilyen hülyén vigyorgok…KELL EZ A NŐ. Kell, mert olyan velem, mint a jég, teljesen meghülyít.

- A fiam lehetnél – sziszegte az asszony. Az éjjeliszekrény felé nyúlt a cigarettájáért.
A fiú későn eszmélt: tüzet kellett volna adni. A hátán feküdt és a plafont bámulta.
Ruha nélkül tíz évet letagadhatott, vékonynak és esetlennek tűnt. Az öltönnyel valami magabiztosságot vett fel, de ebben a pillanatban nagyon szerencsétlennek látszott.
- Mi lesz ezután? – ült fel hirtelen.
Az asszony sóhajtott:
- Kifizetlek, ahogy megbeszéltük.
- Tudja, hogy nem a pénz dolgában kérdezem.
A nő megszokta már az ilyen kérdéseket, vállat vont és azt mondta semmi.
Felállt, a kisasztalhoz lépett. A haja a földre omlott. Hátulról teljesen eltakarta a testét.
Letette a cigarettáját, és lassan fésülködni kezdett. Végigfésülte az egész haját, a közepénél megemelve a zuhatagot, majd visszaengedve a földre: minden esetben egy koppanás.
Közben a cigaretta is leégett.
- Sohasem tudna belém szeretni?
Ez valamiért nevetésre buzdította a nőt. Elég sokáig kacagott. Aztán egyszer csak megfordult,
a haját elrendezte két oldalt, hogy eltakarják a melleit, majd így szólt:
- Az ember csak egyszer lehet szerelmes.
- Akkor ezek szerint ez magánál már megvolt.
Az asszony előrenyúlt a cigarettájáért, megkocogtatta a dobozt, s kihúzott egy újabb szálat.
A fiú most szándékosan nem mozdult. Megsértődött. Rég érzett ilyet. Talán az iskolában, amikor a füle miatt csúfolták. Aztán végigpörgette az első találkozásukat, az ügyét, a tettét, a körülményeit. Hirtelen felnézett:
- Csak nem ő? – kérdezte ijedten.
A nő bólintott. Elfordította a fejét. Cigarettázva állt, majd az arca elé húzta a haját, hogy mögötte lehessen.
- Őt szerette?
- Bárkinél jobban!
A fiú hátravágódott az ágyra. A plafontól kérdezte, később, halkan:
- Akkor miért fojtotta meg?
- Mert nem tehettem mást. Nem engem szeretett.
- Micsoda? – kiáltott a fiú, mint aki valami elhihetetlent hall.
- Mást. Egy kis szürke verebet. Sokszor szoktam a parton látni. Gyakran néz. Azt hiszem, csodál engem.
- Ne csodálom! - ült fel újra a fiú.
- És tudja miért? – kacagta az asszony, miközben gyors mozdulatokkal elnyomta a cigarettáját – Mert látja rajtam, hogy tudok szeretni. Ő bizonyára nem tud. Ennyi a különbség.
Felvett egy pongyolát, s újra megfésülködött.
A fiú, felállt. Felhúzta a nadrágját.
- Nos, láthatnám a papírokat? – volt újra önmaga az asszony.
A fiú felkapta magára az inget, bólintott s átadta az aktát. Míg a nő olvasott, a nyakkendőjét is megkötötte.
- Ezzel minden rendben lesz, ne aggódjon! – szólt újdonsült magabiztossággal már zakóban az ügyvéd. - Kérdések sorozata maradt rájuk. Ki tette, mivel fojtotta meg… Majd csak ellesznek vele valahogy – vigyorogta hülyén.
- Akkor nincs más hátra, mint hogy kitöltsem a csekket!
- Ha nincs – sóhajtott az ügyvéd újra kisfiúsan, aztán hamar megemberelte magát.
Igazított valamicskét az új nyakkendőn.: - Úgy van – mondta végül.
A nő a kisasztal fölé hajolt, s egy vékony tollat vett a kezébe. A haja a papírra omlott, majd mikor már zavarta, felegyenesedve, hurkot kötött rá. Iszonyú erővel húzta meg, hogy úgy maradjon, s ne húzza le a súlya.
- Szóval így – suttogta az ügyvéd, s nézte, amint az apró kezek írnak, a nő vállát, a melleit (ahogy a pongyolába belátott), s az összekötözött hajat.
- Maga gyönyörű. Maga hihetetlen. Egy tünemény. Egy tünemény.

Megint tengeren. Már nem fekszem a partján csak boldogságom háttere.
Hallgatom a zúgását, s mellettem kedvesem szuszog.
Hol békében, hol vágytól megittasodott ájulásban létezem.
A morajlás elmúlt. Ajkamat szó nem hagyja el. Némán csókolok.