Leopold rágyújtott. Istentelenül ideges volt. Meg volt győződve arról, hogy a pénisz az pénisz, így is , úgy is. Akárhonnan nézed, nincsenek nagy különbségek.
De Loeb hajthatatlan volt. Aszonta, el kell intézni azt is. Hogy felismerhetetlen legyen. Különben holnap nyakukon a rendőrség. Egyszerűen le kell önteni azzal a savval.
Attól eldeformálódik. Nem lehet majd beazonosítani. Az arcra is kell pár csepp, azt kész.
Leopold idegesen nézte, ahogy Loeb megcsinálja ezt. Járkált. Kicsiket. Fehér garbója világított a sötétben. Ujjával idegesen szedte le nyelvéről a bagó szálait.
- Ne állj olyan bambán! Segíts! – szólt hátra Loeb.
Az akkor eldobta a cigarettát: ketten fogták a hullát.
Leopold nem látott semmit a péniszen. Olyan volt, mint addig.
A testet az árokhoz cipelték, és óvatos mozdulattal leeresztették. Loeb nyomta be a csatornába.
Erőszakkal. Nem ment könnyen. Mintha a kiscsávó még itt is üzent volna valamit.

A kocsiba se akart beszállni. Kösz, megyek gyalog, mondta a fiúknak, pedig azok izzottak már a türelmetlenségtől: fél éve terveztek el mindent pontosan, de arra a nüanszra nem gondoltak, hogy épp a kocsinál lesz a gikszer. Aztán persze Loeb mentette a helyzetet. A teniszről kezdett beszélni, amit tegnap játszottak együtt.
Erre észrevétlenül siklott a kölyök a kocsiba. Akkor Loeb zsebkendőt nyomott az orra alá, elkábította, fejbe verte párszor a vésővel.
Leopold idegesen szívta a kormány mögött a bagót.
- Kész van, kész van már? – kérdezgette nyomorult arckifejezéssel, s másodpercenként fordult hátra.
Loeb nem felelt, bámult ki az ablakon. Aztán hosszú, fehér ujjait nézegette. A tiszta körmeit, a selymes bőrt. Megfordította a jobb tenyerét, a kisujj és gyűrűsujj között egy cseppnyi vért talált: ilyen embert ölni. Vihogott. Kísérlet, gondolta.
Az életben mindent ki kell próbálni egyszer…

A.

A gyerekeket leültettem arra a pultra, ahonnan az árut pakolja be az ember a szatyrába, bevásárlás után.
Utálom, sík ideg vagyok, miért kell nekem két kölökkel vásárolni menni? Miért van három macskám és két kutyám, hogy azoknak este hétkor, csak egy bizonyos helyről lehessen és kelljen beszerezni a táplálékot?
Már a sorban is zúgolódtam, C. kétszer esett el, Á. nekitolta a bevásárlókocsit egy idős hölgynek, aki szerint ez nem gond, csak ne a fájós lába lett volna! És közben makogtak, hangoskodtak, kiszálltak, beszálltak, és elérték, hogy Haribót vegyek nekik (Haribót!!!!).
A fél üzlet bizonyára azt gondolja, hogy ez a nő sem tudja megnevelni a kölkeit.
Huh, ez a nap vége, gondolom, és akkor hirtelen valaki megszólít.
Valami fényesség dereng mögöttem:
- Szia – mondja, s a nevemen szólít. Kezét egy sugárzó arcú kislány szorongatja. Szőke, kék szemű. Mögöttük a családja: erősen kreolbőrű ikerpár, és hozzájuk hasonlatos mamájuk.
Sosem láttam egyiküket sem.
Nem igazán értik, hogy miért kell állniuk csendben, zavartan.
- Szia! – mondom. És, ahogy szoktam, a csönd ellenében locsogni kezdek. Ömlik belőlem a szó. Nagy zavarban csevegek, látom bár a szemén, hogy nem kéne, elég csak egy távolságtartó mosoly, de nem tudok nyugodt maradni. Valami odabenn zihál.
Milyen furcsa, hogy évek óta egy helyen élünk, és soha nem találkozunk sehol. Milyen furcsa, hogy utoljára tán akkor láttam, amikor azon az estén feljött, körülbelül azért, hogy megkérje a kezem.
Ezt gondolom, miközben teljesen másról beszélek. Pörög a nyelvem, közben pakolok, pakolnék, de csak kiveszem azt, amit betettem, s beteszem azt, amit kivettem.
Aztán ráébredek, hogy a családja is ott van:
- Ah, a feleségednek bemutatkozom – mondom, hogy hab is legyen a tortán.
Karakán utálat a nő arcán. Szukának vél. Jó a szimata, tudja, valamiért tudja, hogy nem csupán osztálytárs voltam.
Kígyóbőr, nem kívánt kézfogás. Nagyon kellemetlen.
- Milyen szőkék – mondja ekkor Ő nevetve, és a pulton lábat lógázó gyerekeimre néz. - Szőkék, kék szeműek….
Aztán indulunk. Ki a parkoló felé. Már mindenki a saját családjával törődik.
Csillogó autóba szállnak. A feleség jó lóra tett. Jól élnek. Én is tudtam, hogy jól élhetnék vele. De amúgy, úgy sosem tudtam szeretni. Úgy, ahogy kellene, pedig akartam volna! Csakhogy odabentre nem parancsolhat az ember.
Előttem mennek, nyomom a gázt, hogy keménynek mutatkozzak, ha már az asszony olyan erős jellemnek néz ki, még ha kígyóbőr is a kézfogás.
Most valamiért utálom ezt a nőt!
A piros lámpánál beérem őket. Napszemüveget veszek fel. Mosolygok. Látom, érzem, hogy néz a visszapillantó tükörben. Nyugodtan támaszkodik a kormánynál.
Régen halálos vadsággal vezetett. Repültünk a fél országon át.
Most komótosan halad fel a domboldalon. Hátul az egyik kislány visszanéz. Elől az asszony nem mozdul, de valahogy olyan furcsán, mereven ül. S ahogy nézem, mögöttük állva a piros lámpánál, megpillantom az asszony feje fölött a kis bábut. Ott lóg, s ahogy indul a kocsi, himbálózik.
Tíz éve én ültem mellette.
Tíz éve, tőlem kapta ezt a kis figurát…

B.

Már akkor észrevettem, amikor az idős hölgy feljajdult. De egyébként is kellő vircsafttal voltak. A hangja száz közül is feltűnne bárhol. Egy faluban élünk, és szinte sosem látom.
Két szőke gyerek ugrált körülötte. Ő pedig, az ismert szelességgel pakolgatta be az árut.
Ott volt, és mégis máshol, ahogy mindig is.
Atyám, ha az én feleségem volna, boltba nem engedném! Nem neki valók az ilyen dolgok!
Köszönni fogok. Hogy láthassam közelről az arcát! Hogy belefeledkezzek a tekintetébe!
Hogy gyűlöltem! Mennyire zavart, hogy megalázott. Mennyire fájtak a játékai! Mennyire nem vett emberszámba! Mennyire égetően vágytam arra, hogy úgy legyen mellettem, ahogy most M. is. Hogy legyenek szőke, kék szemű gyerekeim! Olyanok, mint ő!
Azt a fickót, először meg akartam ölni! Mindenfélét elképzeltem. Aztán egyszerűen csak lehúztam a rolót. Olyan vaspáncéllal burkoltam be magam, hogy azóta is mindenki fél tőlem.
- Szia – mondtam.
Hirtelenséggel fordult hátra. Széles, bátor mosoly ült az arcán. Aztán hadonászni és beszélni kezdett. Locsogni. Intettem a szememmel, hogy rendben, nyugalom. Igazán nem kell most itt nagy hűhót csinálni. De ő csinált. A nagy hűhó a műfaja maradt, úgy látszik. Túl sok volt ő magának is akkoriban.
Gyűlölte magát, azóta se ismertem senkit sem, aki ennyire megveti saját magát. Úgy tűnt, rajta kívül állnak a dolgai. Hogy amit tesz, azt mégsem ő teszi. Ezért a végén már nem bírtam rá haragudni.
M. persze mindent megérzett. A kocsiban még nem szólt semmit, de este otthon, a lányok fürdetésekor, idegesen kijött, hogy számon kérjen.
- Osztálytárs – válaszoltam nyugalommal, és kicsi G. kezébe adtam a kockákat. - Együtt jártunk az általánosba.
Ekkor ő kiment. Felhúzta az orrát. Sosem láttam ilyen távolságtartónak, mint aznap este. Nem kérdezett, de rágta magát az egészen.
Azt hiszem, most értette csak meg igazán, hogy mi a baj velem évek óta…

C.

Amikor a boltból kijöttünk, I. odaköszönt egy nőnek. Valahogy elkezdett csikarni a hasam. Mert csak álltunk, mintha Szűz Mária jelent volna meg, a lányok sem érettek ebből semmit. Én már mondtam volna, hogy gyerünk, haladjunk, hisz idő is van, a kicsi miatt is, de ők csak álltak, mintha angyalt látnának.
Na, ez zavart! Rendben, türelmes vagyok, gondoltam. Elkezdtem a táskában elrendezni a dolgokat. A nő fecsegett. I. húgáról kérdezett, meg, hogy mi van a sógorával. De érezhető volt, hogy ez erőltetett beszélgetés.
Végigmértem. Fekete feszes nadrág volt rajta, sarut viselt, és ezüst blúzt. A mellei, nos, elég nagyok, és meg kell vallani, az alakja rendben is lenne, de az arca, nos….elég öreges. Mélyen ülő, karikás szemek. Olyan szenvedős-depressziós fajta, ami szerintem I-nek sohase jött be.
Mégis azt éreztem, ezeknek volt egymáshoz közük. És akkor az ütött fejbe, hogy mi van, ha még most is van?
A lányok csendesen várakoztak, mígnem egyszer ez a nő odalép, és bemutatkozik nekem.
Hát, nem voltam túl kedves. A kezét sem akartam én megfogni! Nem is értettem, mit akar. Öt perce beszél, majd észreveszi, hogy én is ott vagyok? Képtelenség!
Végül bezárta a száját, és el is köszöntek.
- Ki volt ez? – kérdezte F amint kifelé haladtunk.
Az apja válaszát nem hallottam, mert akkor csöngetni kezdett az egyik pultos.
A fürdésnél is, valahogy felbolygatta az ügy a lányokat. Megkérdezték, hogy ki volt ez a néni a két gyerekkel.
- De hiszen, nem tudom! – vágtam a képükbe.
És ráeszméltem, hogy én azt hittem, mindent tudok, ami I. körül van!
Kimentem, hogy azonnal számon kérjek! I. kicsi G-vel játszott, és szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy osztálytársak voltak.
Én azt gyanítom, hogy ez egy élő ügy! Hisz az ikrek is gyanút fogtak!
I-n fogom tartani a szemem! Nem hagyom, hogy belepiszkítsanak a fészkembe! Nem azért dolgoztam annyit, hogy így kelljen éreznem magam! Feljönni lentről, és helyt állni ezek között! Piszkos kis dolog, de ki fogom deríteni!
Ja, a ruhája, amolyan, jaj nem is tudom! Az a laza elegancia, így mondják? Hisz ez a nő nem is törődik magával! Csak jó alakja van, ezt meg a természettől kapta! A haját szerintem nem fésülte meg két hónapja! Szakmai ártalom vagy sem, az ilyet észreveszi az ember!
Na, fel is hívom I. húgát! Megkérdezem, mit tud erről! A leírás alapján, ha tudja ki, fel fogja ismerni. És akkor onnan már csak figyelni kell!!
...
Lehet, hogy mégis megplasztikáztatom a mellemet?

Az éremnek valóban két oldala van, ha az élét figyelmen kívül hagyjuk. De ezt hogyan is tehetnénk, hiszen amikor az élén áll, izgulunk: fej vagy írás.
Fekete vagy fehér.
Döntöttél. Akkor meg mit csodálkozol?
Ha nem szerettél úgy, ha nem szerettek eléggé, lépj tovább. A szeretet mértékéért nem lehetsz hibás, csak a hazugságokért, melyeket elkövetsz. Ne védekezz, hogy mindezt miért... a gyávák száz halállal halnak.

Mindig a középút a legnehezebb. Kinek, mi az? Annyira mások vagyunk. Minden valóságnak annyi oldala van, ahány résztvevője. Mi magunk tesszük mássá a történetünk.
Mi magunk vagyunk a fekete, a fehér és a szürke.

Pont odaértem. Zihálva, lihegve mint mindig, mindenhol. Az utolsó pillanatban. Szétesve teljesen, mikor ezekben a pillanatokban összeszedetten, szépen zen-nyugalommal, csukott szemmel, mindenre felkészülve kéne ott állnom. Majdnem lekéstem a következő életemet...

Pont ilyenre vágytam, mint Te, kinek a szeme csillog, ha rám néz, a
karjával átölel és csókjával a számat betapasztva szakítja félbe a
szót: szeretlek.

Ott van. Megpecsételte a sorsomat. Definiál engem. Eligazít másokat. Tilt és enged. Védelmez engem, az asszonyt. Vágyaim és fantáziám egyetlen pontban összesűrítve örökké ottmaradnak. Egyetlen cinóberpiros pont. Határai az én határaim lettek immár. Egy vörös pontban örvénylik mindaz, amire kislányként vágytam. Ami ebből teljesült és ami nem: már nem számít. Jelem, amit az emberek legelőször látnak meg belőlem. Csak én érzem sokszor, ahogy éget. Lehajtom a fejem a súlya alatt, előrebillen, a szemem lesütöm, fájdalmasan éget ott középen az a pont, amit a saját mesémre tettek mások. A bindi.

Pont! Becsaptam az ajtót és vége. Megmondtam a tutit, a frankót. Kijött belőlem na és pont. Ennyi volt. Velem ilyet nemár. Maj'nem szájon vágtam. Részemről tudom sajnálni. Csúnyán elbaszta a kislány, de megmondtam neki, hogy velem ilyet nem. Vissza se nézek. Ez van. Lehet sajnálni. A telefont sem veszem fel többet. Leszarom. Részemről pont.

...Ostoba! Játssza itt nekem a kiskakast meg csapkodja az ajtót. Falubikája. Szánalmas. Ennyi elegancia nem jutott osztályrészül. Egy héten belül itt fog csúszni a küszöböm előtt. Én úrinő maradtam. Itt a pont.

Én egy jelentéktelen kis valami vagyok. Egy kis kör. Teli kör. Egy pont. Illetve ketten vagyok. Két pont vagyunk egy a társammal. Elválaszthatatlanok. Nélkülözhetetlenek. Mi vagyunk az a két pont, ami értelmet ad ennek az egésznek: Örökkön örökké.

pont azon gondolkozom, hogy levenned-e a....................................................::

- A pont lényegében egy helyet jelöl, amelynek kiterjedése nincs (azaz nulla dimenziós), és mérete is minden irányban nulla. Ez azonban csak értelmezés és nem definíció. A pont fogalma mindenki számára másképp jelenhet meg. Rajzban általában két rövid, egymást metsző vonallal jelöljük és az angol ábécé nagybetűivel nevezzük el. Koordináta-rendszerben a koordinátáival adjuk meg. Euklidész az Elemek című művében i. e. 300 körül még így definiálta a pontot: „Pont az, aminek nincs része.” Ez erőltetett és könnyen támadható definíció, de Euklidész arra törekedett, hogy minden általa felhasznált fogalomra meghatározást adjon, még ha nehézségbe ütközik is. Mára beláttuk, hogy egy-egy elmélethez szükségesek nem definiált alapfogalmak is, melyek tulajdonságait axiómákban rögzítjük. Ezek közé soroljuk a pontot is.

Kollár, te vagy puskáztál vagy szó szerint megtanultad a könyvet!
Szóban egyik vagy másik az órán bizonyítást fog nyerni.
Addig is:
Láttam,
1(elégtelen)
Révészné

ez pont a Nedvek-hez is illik...:)

T. Tanárnő!

Igazán kérem Öntől, hogy most már vegyen emberszámba!
Két éve, kerek kettő esztendeje (kiszámoltam!: 730 napja, 17520 órája és 1051200 másodperce) kétségbeesetten szerelmes vagyok MAGÁBA, és maga nem hajlandó elhinni, hogy TANULOK, TANULOK, TANULOK, csak azért, hogy maga láthassa, ki is vagyok én!
Maga nem választott ki, amikor az osztályt kellett diszíteni, maga nem vette észre, hogy jelentkeztem a Gödel első nemteljességi tételénél, maga átnéz rajtam, és csak lekezelően fitymálja, hogy Kollár, Kollár, maga meg mit bámul!
Akkor mondja ezt, amikor én - tisztelettel kérem -, MINDENT, hangsúlyozom, MINDENT megtennék MAGÁÉRT!
Ha egyszer, csak egyszer...

Kérem, nézze el, hogy levelet írok! Épp elég kellemetlen ez nekem! Apám, ha tudná, napokig zárna el az eleven élettől, de engem meg az zár el attól, hogy maga így bánik velem!
Nem bírom tovább!
Kérem, gondolja el, milyen kínos kiönteni a szívemet PONT magának, aki oly távolságtartó énvelem!
Maga nem tudja, hogy miket álmodok!
Rémálmaimban Ön fekete bőrnadrágban, 30centis cipősarkokkal áll a katedra előtt. Feleltet. Arcán maszkot visel. Ostora is van! És üt, és üt, és üt, úgy, hogy sajog mindenem belé, de leginkább a szívem!
Jámbor azt mondja, szeretné ezt élőben élvezni, de nekem semmi efféle gondolatom nincsen! Én tiszta szívű vagyok, nem úgy mint Jámbor, aki mindenféle malacságot rajzol magáról és Frőhlich tanár úrról.
Maga Jámborhoz mégis oly jó! Miért?
Az ő dolgozata is PONT ugyanígy szólt, mintaz enyém, hisz rólam másolta, és mit kap a végére?
"Remek, Jámbor! Ezt szeretem. Jeles."

Hát van igazság e földön- kérdezem?

Kérem, Tanárnő, Juditka, vegyen észre, vegyen emberszámba, vegyen férfiszámba, különben a Tiszának megyek és...és...

Haláláig hódolója,
Kollár Endre

Pont. Pont. Vesszőcske.

Kedves Szülők!

Kollár Endrét osztályfőnöki intőben részesítem, mert a mai napon a földrajzot oktató Frőhlich tanár úr munkaruhájának hátuljára krétával obszcén ábrát rajzolt. Kedves Szülők, ezúton kérem, hogy gyermekükkel annak egészséges lelki fejlődése érdekében hosszasan, a témában elbeszélgetni szíveskedjenek. Viselkedése aggasztó és tanulás iránti lelkesedése is lankad. Családlátogatást tervezek Frőhlich tanár úrral a jövő héten pénteken teaidőben, hogy így ezúton a nyilvános bocsánat-kérésre alkalmat teremtsünk.

Tisztelettel,
Révész Judit
osztályfőnök

Miss Ocular utópiája

- Háló? Punktum Könyvesbolt?
- Igen kérem, ez pont az! Mi tetszik?
- Semmi. Semmi nem tetszik. Tudnak segíteni?
- Igen. Bármiben tudunk segíteni, mert mi pont bármire szakosodtunk.
- Egy boltot keresek, ahol lehet végre egy könyvet kapni.
- Szerencséje van, nálunk pont lehet egy könyvet kapni.
- De ugye a bolt pont ugyanott van, ahol a könyv?
- Megint szerencséje van. Persze, pontosan ugyanott.
- Lenne egy fontos kérdésem: ugye ez pont az én könyvem?
- Jöjjön el érte, kérem, és meglátja. Pont magát várja egy ideje.
- Most nagyon boldog vagyok. Akkor reggel pontban nyitáskor ott vagyok érte.
- Jöjjön, mi pont ráérünk magával beszélgetni reggel. Épp tejeskávé is lesz, meg egy fotel. A könyvet pedig eltettük. A magáé.
- Repülök.

Miss Ocular a boltban másnap a kávé után hátára vette a nagy, kemény borítókat, meglengette őket, mintha csak pillekönnyű szárnyak lennének. Az ellenszél elől behúzódott a puha lapok közé, hogy csak az orrát dugta ki előre, azon a billegő szemüvegét, mint egy szélvédőt és elindult arra, amerre a könyv vitte őt. Nemsokára már csak egy kicsi kék folt volt az égen...

http://www.youtube.com/watch?v=q9RLlNjAEgI

Mégsem sikerült.

Haldoklom.

Már majdnem teljesen csendes és sötét a világ.

Már nem tudom, mellettem vannak-e a szeretteim, vagy mindig is egyedül lebegtem a semmiben – de voltaképpen mindegy. Amíg lehet, menekülünk előle és megpróbáljuk elfelejteni, végül aztán mindannyian egyedül halunk meg.

És most már nincs tovább.

Vége.

*

Hm.

Hajmeresztően bizarr ez az egész.

Mielőtt még teljesen kitisztult volna a tudatom, rögtön tisztában voltam azzal, hogy szónokolnom kell. Fennhangon ki kell mondanom, ami az eszembe jut, hogy az automatika feljegyezhesse a szavaimat. Nem mintha nem készülne felvétel a tudatkomplexumom működéséről, de a Szerződés szerint a G-Társaság biztosra akar menni és a lehető legtöbb forrásból a lehető legtöbb információt igyekszik begyűjteni, ahogy mindig is tette.

Ha jól számolom, ez volt most a hetedik újrajátszás, és hátravan még legalább ugyanennyi, de nem tudom, jobban értem-e már az eddigi választásaimat és tapasztalataimat. Kíváncsi vagyok, vajon később is inkább az új kérdések lesznek majd többségben, vagy bekövetkezik, amit remélek, de amire természetesen nem kaphattam garanciát.

Nem tudom eldönteni, jól tettem-e, hogy vállalkoztam erre a küldetésre (volt egyáltalán választásom?), de már késő volna meggondolni magam: többezer fényévnyire vagyok a Földtől, és semmilyen lehetőségem sincs megállítani ezt a körhintát.

Milyen különös, hogy a korábbi tudományos elképzeléssel ellentétben a hiperűrsebességet átlépve éppenhogy az űrhajó fedélzetén gyorsul fel az idő, míg odahaza legfeljebb ha hónapok teltek el az indulás óta! Egyetlen élőlény sem maradhatna életben itt a sztáziskamrák nélkül, amik amellett, hogy megállítják a szubjektív biológiai időt, a legfurcsább ajándékkal is szolgálnak: újraélhetjük az életünket, mintha csak visszatekernénk a filmet, mert az agyunk mindenre emlékszik. Még többre is, mint ami valóban megtörtént. A hiperálomban a jövő – mármint valamelyik lehetséges jövő – is megmutatkozik, ahogy az imént is történt velem az „előző életemben”. Valójában sosem haldokoltam. Még előttem az élet! És néhányezer fényévnyi álom.

De nincs több időm ezen merengeni, mert máris kezdődik a következő ciklus. Hamarosan elvesztem az öntudatom, hogy megint megtapasztalhassam a születésem semmihez sem hasonlíthatóan felzaklató élményét, aminek következményeként mindent el fogok felejteni, hogy mindent újrakezdhessek – talán ezúttal kicsit másképpen.

Rendszerint ilyenkor kezdek el igazán kételkedni az egészben, és ilyenkor uralkodik el rajtam a pánik, amikor úgy érzem, mintha feneketlen mélységbe zuhannék, amikor már azt sem tudom, hogy miért történik ez az egész.

Már nem tudom, hogy honnan és hová tartunk.

Hová tartunk? Hová? Hová? …o…á? OÁÁÁ?!

Egy újabb születés.

Felsírok, kapkodom a levegőt. Még nincs tudatom, az életem csak reflex, de máris tudom, hogy a világ zajából mely hangok nyugtatnak meg, és hogy anyám tejillatú bőrénél már csak a melle fontosabb. Erre vágyni fogok egy életen át: biztonság, meleg érintés, teli has, szeretet. Mindez zsigerből jön. Talán, ha módosították volna a génjeimet, ha máshová születek, más lenne a vágyam. De így?

A születés megpecsételi a sorsod. Hová és mikor, azt nem te döntöd el. Évek telnek el, míg egyáltalán valamit eldönthetsz. Majd utóbb meglátod, jól vagy rosszul:)

A karma egy újabb út, amit megtehetsz, hogy aztán semmivé válj.

Mivel a születést nem választhatom, csak az út az mi meghatároz.

Ahogy megéled, azzá leszel. A tetteid, a vágyad, a szavak, a szeretet, s a bátorság, hogy mindezt vállald.

Az angyalok
Minden gyerek tudja, hogy az angyalok az égben laknak, vigyáznak ránk, de olykor a fülünkbe sugdosnak mindenféle huncutságot is és még számos hasznos és haszontalan dolgot művelnek. Igen, és persze azt is sejtjük, hogy van valami közük a csillagokhoz. De hogy micsoda, arról kevés információ áll rendelkezésünkre. Annyit biztosan tudunk, hogy a csillagokkal folyvást történik valami: hol fényesebbek, hol halványabbak, mint máskor, hol egyiket látjuk, hol másikat, és van olyan is, hogy teljesen eltűnnek… hogy a Holdról ne is beszéljek. A legfőbb rejtély azonban, amikor egyszer csak lepottyannak a csillagok onnan föntről. Hogy is van ez az angyalokkal, a csillagokkal és a lepottyanással?

Manna
Van nekem egy személyes jó ismerősöm, a Manna. Ő egy angyalka. Elmesélt nekem egy s mást az angyalok viselt dolgairól odafönt az Égben. Ez a történet is tőle származik.
Manna egy egészen kicsi angyal, olyan kicsi a többi angyalhoz képest, hogy őszinte legyek, szinte csak egy lángocska. Picike, mégis nagyon felelősségteljes dolga van az Égen. Az ő nagy családjában - a hét nagy angyalcsalád egyikében - minden angyalnak az a feladata, hogy az Égbolt egy bizonyos rábízott darabkáján meggyújtsa lángocskája fényével az összes csillagot. Mannának a Perszeusz csillagkép legfényesebb csillaga, Mirfak, a főcsillag jutott, illetve egészen pontosan ő maga választotta. Szenvedélyesen szerelmes lett ugyanis Perszeuszba, aki egy ellenállhatatlanul férfias és igen bátor görög hérosz. Számos hőstettet vitt véghez, mint például, hogy megmentette a világot egy szörnytől, Medúzától. Szerelmét, Andromédát pedig élete kockáztatásával egy tengeri fenevad, a hatalmas Cet elől szabadítja ki. Perszeusz, a hatalmas hős képe az Égboltot díszíti, kezében Medúza fejével, hogy hősiességre és férfiasságra emlékeztesse mindig az embereket. Főleg a férfiakat. Mannácskánk szerelme Perszeusz iránt világít tehát minden nap fényesen az égen.

A glória
A nők azonban nők, akármennyi idősek is legyenek. Manna pedig egy igen huncut kis fruska. Az augusztusi nagy, angyali báli szezon kellős közepén járunk és Mannácska, aki tollasbálról tollasbálra végigjárta már az egész angyalbirodalmat, éjjelente tükrös termekben táncolt aranycipellőben, nappal pedig vígan durmolt, míg fivérei és nővérei szépen vigyáztak az emberekre, neki erre még nem volt gondja. Leginkább ő is egy őrangyalra szorult volna, hiszen hol ezt veszítette el, hol azt. Legutóbb például a gloriettjét, ám ennek igen örült, mert legszívesebben anélkül mutatkozott. Meg volt róla győződve, hogy a kisangyaloknak járó ezüst korona nem illik az ő arany hajához. Az esti mulatságra készülődött és a tükör előtt táncikált a nővére arany glóriájában, amikor kiesett a zsebéből a legfontosabb – a csillagfény üvegcsepp. Ez az üvegcsepp szolgál arra, hogy a kisangyalok minden este, amikor a Nap lemegy, meggyújtsák a csillagok fényét. Az üvegcseppet elég hozzáérinteni a csillagokhoz és máris kigyúl gyönyörű fényük. Az, hogy melyik csillag milyen fényes lesz, illetve hogy az ultraibolya színtől a vörösig milyen fénnyel fog világítani, az csak az angyalok aznap esti szeszélyén múlik. Perszeusz esetében épp aznap este elég rossz kilátások voltak.

Mirfak
Manna épp a palotában flangált, amikor édesapja, Gábriel rákérdezett, hogy nem most lenne-e vajon az ideje elvégezni a munkát és megfényesíteni a nyári égbolt Perszeuszának csillagképét? Manna futásnak eredt és hátraszólt, hogy minden oké, ne aggódjon senki, imádott Perszije világítani fog ma is. Hogy honnan veszi ez a lány ezeket a dolgokat? - csóválta a fejét az édesapja. Rohant kifelé Manna, hogy a csillaggyújtás után még legyen ideje egy kicsit készülődni a mulatságra, mikor az első csillaghoz ért, azonban hiába kotorászott a ruhája zsebeiben. Végignézte a kötényét, a ruhája összes zsebét, fodrát, de a csillagfény üvegcsepp sehol sem volt. Lassan körülötte minden csillagot meggyújtottak a többiek, csak Perszi ásítozott a sötétben. Manna kétségbe volt esve, mert a csillagok a főcsillag, Mirfak fénye nélkül egymás után le kell potyogjanak az égből, hiszen nincs ami összetartsa őket. Hogy hova esnek, senki sem tudja, de sosem fordult még elő, hogy valaki így elmulassza a kötelességét és elfeledje a csillaggyújtást az égen. Mannácska annyira elszégyellte magát, hogy leült a Tejút szélére és első bánatában keservesen zokogni kezdett. Vádolta magát, bánta már a hebehurgyaságot, meg az egész hülyeséget azzal a glóriával. Megpróbált visszaemlékezni, hova tehette az üveget, de a palotába nem mert visszamenni. Tudta, hogy az édesapja, Gábriel, rettentően dühös lesz rá. A mamája és a fivérei, nővérei pedig iszonyúan szomorúak és ezt nem tudta volna elviselni. Ő ezt nem bírja ki, inkább megpróbálja helyrehozni. Szomorúan elkezdett lefelé bandukolni a Tejúton…a csillagok pedig Perszi körül elkezdtek lefelé potyogni a kis bűnös válla, feje felett hosszú csóvákat húzva maguk után. Egészen hajnalig potyogott az a sok csillag és olyan csodálatosan gyönyörű volt, mintha pajkos kis puttók csillagszórókkal a kezükben rohangálnának az égen. Elfáradt a mi kis angyalunk és mire leért a Földre hajnalodott. Lefeküdt valahova, ahol egy kis kuckót talált és álomba merült.

A víz
Amikor felébredt, azt hitte káprázik a szeme: csoda történt és megtalálta a csillagát. De nem a Mirfak volt, hanem egy nagy lapulevélen cseppent le épp a harmatos víz, és a cseppek ezer darabban szikrázták vissza a nap fényét. Csodálatos volt. Manna elámult, hogy a Földön töltött első percében máris talált valami ismerős, égi tündérséget. Felkászálódott, egy nagyot nyújtózott és elindult a város felé.

Az ablak
Olyan kis angyalka volt, hogy az emberek szabad szemmel csak egy fényes kis tüneményt láttak, mintha egy délibáb lenne vagy egy lápi lidérc. De legtöbbször észre sem vették filigrán, áttetsző kis lényét. A város már messziről hallatta fülsiketítő zaját, de csupa szín és csupa élet, érdekes helynek látszott. Felröppent és a magasból akarta megnézni ezt a helyet magának. A déli nap, ahogy visszatükröződött a házak tetőablakain, majd megvakította Mannát, olyan erővel ragyogott fel lentről. Egy pillanatra megint azt hitte, megvannak a csillagai, és hogy egyszerre mindet megtalálta, de ahogy egy centit is elmozdult, már nem villant a szemébe a sok ablak. Meglátta, hogy ezek csak ablakok, nem az ő elveszett csillagai. Milyen gyönyörű fényes ablakok! Alább szállt és beröppent egy tágra nyílt ablakon.

A szerelem
Emberek voltak a lakásban, együtt ebédeltek. A papa, a mama és egy kisfiú, egész kicsike. A mamája ölében ült. A szülők beszélgettek és a kisfiú folyton sikongatott örömében. Mindent ledobott az asztalról, majd gurgulázva kacagott. Manna félrehajtott fejjel nézte őket az ablakpárkányról. A kisfiú, mintha ő is angyal volna, rögtön felismerte, neki is természetes volt, hogy Manna ott van. A nő és a férfi, ahogy a gyerek feje fölött egy pillanatra egymásra néztek, megcsillant a szemükben valami fény. Olyan fényes volt, mint Mirfak, csak valahogy melegebb. Manna el volt bűvölve. Szerette volna, ha ezt a fényt töltheti a csillagfény üvegcseppbe, és Mirfak ezentúl ilyen meleg és boldog ragyogással égne odafönt. Nem tudta mitévő legyen, hát csak ott ült és arra gondolt, milyen jó őrangyalnak lenni idelent. Megszerette az embereket. Erről eszébe jutott, hogy szegényeket mi fogja a bátorságra emlékeztetni, ha az ő hőse, Perszeusz nem fog többet ragyogni az égen. Valamit tennie kell. Azonnal.

A gyerekek
Kiröppent az ablakon és a közeli játszótéren telepedett le egy korlátra. Ott nézte a gyerekeket, ahogy játszanak. Közelebb merészkedett. A kicsik azonnal észrevették és bátorítóan néztek rá. Mesélték a nővérei, hogy az emberekkel halkan és óvatosan kell beszélni, hát suttogni kezdett a gyerekeknek. Elmesélte, hogy ő egy angyalka és elveszítette az egyik csillagát és most őt keresi. A gyerekek megörültek, mert ők is éppen kincset kerestek. Beavatták Mannát a titokba, hogy a játszótéren van egy rejtekhely, ahol közösen gyűjtenek felbecsülhetetlen értékű kincseket, amiről senki nem tud, csak ők. Ha akarja, akkor megnézheti, hátha ott megtalálja az ő csillagát is. Egészen biztosan ott van, mert azok nagyon fényes és csodálatos dolgok ott. Elmentek a játszótéri bokrok mögé, a homokozó mellett volt egy régi, rossz mókuskerék és a mókuskerék dobjában elrejtve egy pléhdoboz. Mannácska hihetetlenül izgatott volt, mikor kinyitották és végtelen nagyot csalódott, mikor meglátta, hogy mi van benne. Volt ott üvegcserép, műanyag kupak, fél pár bizsu fülbevaló és még csillogós gombok is. Nem akarta őket megbántani, csak annyit mondott, hogy ezek között sajnos nem találta az ő csillagát. Bánatosan leballagott, már éppen felszállt volna, amikor utána szólt egy kislány, hogy várjon. Úgy döntöttek ugyanis, egy csillag elvesztése nagyon komoly dolog. És ezért az embert otthon rettentően le szokták szidni. Vigye haza ezeket a kincseket cserébe, hátha így nem fog rá annyira haragudni majd az édesapja. Manna egészen meg volt hatva és nagyon szépen megköszönte a dobozt. Elbúcsúzott és mivel lassan eléggé elfáradt, leült egy kőre a parkban, és arra gondolt, hogy nemsokára lemegy a nap és az ő csillaga nemsokára megint sötét marad, a többiek meg lepotyognak.

A csillaghullás
Manna úgy el volt kenődve, hogy a könnyein át százszorozódott meg a Nap lemenő fénye. Vigasztalhatatlan volt, ami az ő Perszijét illeti. Csak szorongatta a dobozát és hiányzott a családja. Visszagondolt azokra, akiket az ablakon keresztül látott, a kisfiúra, aki ugyanolyan angyal, mint ő, a szülei szemében azokra a meleg, csodálatos csillagokra. A gyerekekre a játszótéren, akik nem is ismerték őt, mégis odaadták a legdrágább kincseiket neki és megnyugodott a szíve. Arra gondolt, hogyha azok a csillagok lehullanak ide a Földre, nagyon is jó helyen vannak, és ezt el fogja otthon is mondani. Ha hazamegy, megpróbálja majd megbeszélni a papájával, hogy minél hamarabb ő is őrangyal lehessen és minden napját itt töltse a Földön, mert ennél jobb hely nincs. Megszorította dobozt, mintha abból szeretne meríteni egy kis erőt a hazaútra, és akkor varázslat történt. Észre sem vette, de lement a nap és egészen sötét lett, kigyúltak a csillagok, meggyújtották őket Manna testvérei. És a parkban az emberek felnéztek az égre, ahonnan elkezdtek hullani a gyönyörűségesen fényes csillagok Perszeusz körül, hosszú fénycsóvát húzva maguk után. Olyan volt, mint a tűzijáték. Ó, - mondták – milyen gyönyörű, és milyen ritka ilyen szépséget látni! Kívánjunk gyorsan, hiszen ilyenkor minden kívánság teljesül! Manna lenézett kezében a dobozra és azt kívánta, bárcsak ezt mindet, ezt az érzést, az emléket mind a kincsek közé gyömöszölhetné. Mennie kellett.

A kincs
Ahogy röpült felfelé az égbe, nagyon igyekezett, mert rengeteg mondanivalója volt. Próbálta a gondolatait rendezni, de egyszerűen nem ment. Annyi mindent kell majd elmesélnie a papájának, hogy azt sem tudja, hol kezdené el. Berobbant a palotába, ahol egyenesen Gábriel szobájába futott. Ahogy meglátta a kisangyalt, megenyhült a szíve, már aggódott érte. Leültette, hogy mesélje el szépen: hol járt és mit csinált. Manna elmesélte az egész történetet, és amikor a dobozhoz értek, Manna azt mondta, hogy ő úgy szereti az embereket, mert olyan jók és tiszták, mint az angyalok. Kinyitották a dobozt, hogy megmutassa, mi mindent kapott a gyerekektől, de nem volt benne más, csak az üvegcsepp, benne a csillagfénnyel. Gábriel a papája, rámosolygott Mannára, megfogta a kezét és együtt kimentek Perszeuszhoz és meggyújtották Mirfakot. Másnap az arkangyalok tanácsa azt a rendeletet hozta, hogy minden év augusztusában csillagport fognak a Földre szórni, hogy ezt az estét megismételjék. Ez lesz a Perszeidák csillaghullása. Amit ezen a napon kívánnak az emberek, azokat a kívánságokat az őrangyaloknak kötelessége minden igyekezetüket latba vetve valóra váltani. Hiszen az angyalok és az emberek dolga egymást szolgálni és szeretni, mert testvérek vagyunk.

Ismeritek a Perszeusz csillagképet? A nyári égen gyönyörűen fénylik. A Perseidákat Kr. u. 36-ban figyelték meg először. Ezután nemsokkal elnevezték őket Szent LŐrinc könnyeinek.