Megszállottak lettek. Élvezték a fennkölt boldogságot. Feltöltötték egymást, majd a túlcsorduló érzelemmel megtöltöttek egy újabb üvegcsét. Finom kristályból készült apró fiolák fémjeleztek minden egyes ölelkezést. Volt melybe csak egy cseppnyi vágyat helyeztek a temérdek szeretet mellé és volt, melyben érződött a gyönyörteli sikoly. Minden fiolán apró címke állt: „Elnyújtott ébredés egy esős reggelen”, „Remegő testének megejtő pillanata”, „Gerincének hozzám simuló íve”.

Fekszem a parton. Az arcom mélyedésbe fúrom, érzem a kövek illatát, a nap melegét, az összeolvadást. Itt vagyok. Nem vágyom el. Meg van mindenem. A szívem csordultig telt, a bőröm a vágyat összetartó bársonyköpeny.

Több mint ezerötszáz éve, hogy hármas koporsóban eltemettek, itt a parton.

Már a csontjaimat se találnátok, de ÉN attól még itt vagyok.

Most ott heverészik ő, pont fölöttem, a felvilágban. Nem tudja, nem is gondol rá, de ő az egyik leszármazottam, és boldog.

Nem vagyok rab, nem vagyok hozzábéklyózva az egykori testemhez. Valami más köt engem ide. Én is ugyanazért maradok itt: mert annyi öröm van a világban, hogy képtelenség betelni vele.

A vágyam a létemet összetartó bársonyköpeny.

Létem az univerzumot összetartó bársonyköpeny.

Ahogy Örkény István megírta, egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827–1848).

Csakhogy, az egypercessel ellentétes módon, most Hajduska Mihály is visszatért az élők sorába.

A házaspár a koporsóban ücsörögve időzött egy kicsit. Bambán, álomittasan néztek maguk elé, elvégre csaknem kétszáz évet töltöttek önkívületi állapotban. Aztán egymásra pillantva azonnal mosolyogni kezdtek, s csak úgy ragyogott a szemük a boldogságtól.

Nem törődtek azzal, hogy miképpen lehetséges ez, hogy mennyi idejük van, esetleg hogy valamiféle felelősségrevonásra, ítélkezésre kell-e számítaniuk, amilyenről a papok szoktak prédikálni.

Egyszerűen csak örültek, hogy újra együtt vannak.

Máshol, a világ több temetőjében is történtek hasonló események. Sőt, nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna hír csodálatos és megmagyarázhatatlan feltámadásokról.

Szép sorban visszatérnek a holtak.

Na, jogászok! Mi is lesz most az örökségekkel, hagyatékokkal, régi sérelmekkel, befejezetlen ügyekkel? Újabb aranykor köszönt most rátok, mert mégis szép az élet!

Halak kergetőztek, harcoltak az elsőbbségért. A sarokban egy páros az ikráit óvja.
A világ itt sem áll másból. Szaporodnak és uralkodnak.
Légy erős és bátor, mert az „erősebb kutya baszik”. Nem, nem ezért vagyok ilyen.
Ez velem született, pont úgy, mint a gondoskodás és a gyermek utáni vágy. Csak már egy jó ideje épp csak erősnek kell lennem.
Igen, ilyet is tudok, de nem mindig áll jól.
Mégis, épp most élvezem.

…és igen, van aki egyetlen golyóval vetne véget a világuknak, nedves testük csak verdesne a földön…..

Néha pont így érzem magam.