Olyan meleg volt, mint a méz.
Ragadós nyári forróság. Mézes csábítás, amibe azok a picike női lábak, azokkal a parányi tűsarkú cipőcskéikkel óvatlanul bele szoknak ragadni. Eltévelyednek, aztán a furfangosan mézes mellékvágányok lebuktatják őket. Kéztördelés, magyarázkodás, fogadkozás és könnyek minden mennyiségben. Hát ki tud ennek ellenállni? Amikor olyan édes a bűnösnek való megbocsátás.
- Micikém, édesem, ne sírj már! Gyere ide és szó se essen erről többet! - odavontam a fejét a vállamra és ott hüppögött a kis virágillatú zsebkendőjébe.
- De tudod, D-drágám... h-h-hogy én ne-hem is akartam...becsapott engem és majdnem elveszítettelek a végén még Téged is! Én soha, de soha többet ... - hogy mit nem, az nem derült ki, mert lecsókoltam szájáról a fölösleges szavakat. Édes kis butuskám! Az ujja köré csavar engem vagy a hajfürtjei köré vagy a derekára ez a nő. Egy csupasz vállrándítására vagy egy piros szájbiggyesztésére a lábai előtt heverek és lesem a kívánságát. Pedig fruska! Egy fruskába oltott boszorkány, aki többet ér, mint az összes kis nő együttvéve Párizsban.
...
De hogyan is kezdődött? Talán egy kávéházban a Boulevard St. Michelen. Ültem a teraszon és cseppet sem zavart, hogy szemerkél a tavaszi eső. Tántoríthatatlan vagyok, ami a reggeli szertartásos kávémat és újságomat illeti kicsi, saját kávéházamban. Szigorúan feketét, szigorúan üresen és a teraszon, hogy el ne szalasszam a város reggeli ébredésének egyetlen rezzenését sem. Kényelmesen keresztbe tett lábbal ültem, csíkos nadrágomban, elegáns tavaszi felöltőmben - comme il faut így kora áprilisban. A világ olyan kerek volt, olyan békés, amikor ...egyszer csak derült égből egy nő csapott le rám. Nem-nem is, ő egyszerűen csak lepottyant. Az égből repült egyenesen a szemközti székre és viharosan kitépte az újságot a kezemből, majd elrejtette az arcát mögötte, hogy én is alig figyelhettem meg...

-- Bocsásson meg, moszjő! Egy pillanatra...! -- suttogta izgatottan.
Ó, én természetesen azonnal megbocsájtottam. És csak hörpintettem egyet csészémből, mintha mi sem történt volna. Ő hallgatott (csak az újság remegett meg olykor-olykor), én hallgattam, viszont a madarak csicseregtek, és az utca zsongott andalítón. Eltelt néhány perc.
Akkor letette az újságot és rám nézett. Én visszanéztem. Akkor leengedte szemhéját, akár egy színházi függönyt, hosszú pillái egészen arcára simultak. Látszott, nem először csinálja. Várta a hatást, ami nem is maradt el: erősen nyeldekelni kezdtem, és tudtam már, végem, menthetetlenül megindultam lefelé a lejtőn...
-- Ah, köszönöm -- rebegte. -- Az életemet mentette meg...
-- Ó, kérem...
-- Bizony, az életemet. Látja, ott azt a hölgyet, azzal a férfival? -- intett valamerre nagyvonalúan, az utcai forgatag felé. Nem láttam persze, kikre gondol, de azért bizonytalanul bólintottam. -- A mamám az és a vőlegényem...
--?
-- A vőlegényem. De rá sem bírok már nézni. Ez egy csiga, nem férfi. Nyálkás meztelencsiga! Brr.
-- Ó...
-- Ne is vígasztaljon. Én már döntöttem. Soha többé nem akarom látni! De amilyen gerinctelen egy alak, azonnal rohant a mamához, hogy bemártson. Semmi tartás nincs benne -- hadarta. Mérgesen ráncolta homlokát, villogtatta macskaszemeit, csücsörítette csersznye ajkait. Én meg elszalasztottam az utolsó lehetőséget is a menekülésre. Inkább maradtam, és belészerettem.
-- Talán, ha...
-- És most üldöznek. Hogy rám kényszerítsék az esküvőt! De én inkább meghalok! Van gyufája?
Előkaptam zsebemből az öngyújtómat, de ő tiltakozva rázta a fejét: "Nem rágyújtani, meginni..." Mondtam neki, hogy ne legyen csacska, már nem a középkorban élünk, vagy valami efféle banalitást. Megbűvölt, mondom, teljesen megbűvölt.
-- De mégis, nem volna jobb a kedves mama után menni és megbeszélni ezt a dolgot? -- kérdeztem. De ő megint csak a fejét rázta, amitől hajfürtjei szeme elé libbentek. Szőkeségén át remegtette hát pilláit felém.
-- Semmi értelme. Soha semmit sem lehet a mamával megbeszélni -- válaszolta, és körülnézett a teraszon. Végre észbekaptam, és intettem a pincérnek.
-- Gyorsan hozzon a kisasszonynak...
-- Egy kamillateát kérek,... és egy konyakot -- mondta. És csak nézett rám mosolyogva, elbűvölően...

Micikém...
ahogy ott ült az ágy szélén, összekuszált leomló hajjal, amit egyetlen hajtűvel próbált feltűzni magas kontyba, ennivaló volt. Édes álomillat lengte körül a tegnapi halvány parfümmel a háttérben, olyan volt mint egy görög lányszobor. Édes, karcsú és ellenállhatatlanul ártatlan. Az ingem volt rajta, még a nyakkendőmet is feltette, persze alaposan kibomolva, annyira igyekezett az előírásos eleganciát betartva megjelenni reggel a hálómban. Kecses kicsi lábán a mamuszom. Én a kanapén töltött éjszaka nyomait letörölhetetlenül magamon viseltem: karikás szemek, fájó hátgerinc, világfájdalmas kutya-tekintet. De kezemben lelkesen tartottam a croissant-okat, a kávét és egy kis narancslekvárt mind a kávézóból, ahol ki tudja hány éve most először nem töltöm vendégként a reggelt. Összetört voltam, izgatott és boldog.
Kismadaram.
Micikém.
Ebben a pillanatban beléd habarodtam.
Nem, szedd össze magad, vén bolond.
"Khm-khm. Elnézést, hogy megzavarom, mademoiselle, a reggelije a tálcán."

Nem. Mégsem ő!
Hiszen mindig is sokat ivott, és sosem fogadta el anyámat!
Hiába. Mégsem ő, mert ha társaságba mentünk, egy porszem voltam mellette.
És igen, nem lehet ő, hiszen ahány nő, annyi csodálkozás, kacsintás, kezicsókolomozás…..

Miért vagyok ostoba? Hiszen én igazi párizsi vagyok, és képes újságot forgattam a hársfák alatt, mint Clara D’ Ellébeuse. És én igenis tudok bánni az érzelmekkel, és igenis tudom figyelmeztetni magam, ha…

Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy arcon ütöttem!
Azt hiszem, nagyon jól tettem, hogy megrúgtam a bokáját és a kis retiküllel is belecsaptam az orrába.

Amikor megismerkedtünk, a St. G. partin, csak úgy lötyböltem a poharamba a whiskyt. Kacarászva ültem a bárpultnál, és én voltam a gyönyörű, a távoli francia lány a hülye angoloknak. Mindenki engem akart.
De csak ő kapott meg!

Ő volt Góliát! A hatalmas, az erős, az isten! Aki mellett minden más fiú csak árnyékként derengett… Aki betöri az embert, és aki miatt minden szoknya alatt remegnek a combok.
Csak kacarásztam, miközben versekről kérdezett: Jammes, Apollinaire…aztán bekúsztunk a másik szobába: töltötte a számba s onnan a magáéba tovább a whiskyt.

Két nap múlva már elválaszthatatlanok voltunk.
Az álompár.
A mindenki által csodált és utánozni kívánt!

Akkor azt hittem Ő az! Ő!
Az igazi, akit mindig kerestem, az, akit mindenki keres, akiről mindenki ír, akiért mindenki SÍR!!!!

Most mégis azt érzem, mégsem!

Mert ha ő lenne, akkor csak engem szeretne, és csak engem látna minden tűsarkú cipőben, és szatén blúzocskában.
Ha ő lenne, nem feledné el, hogy születésnapom van, és szeretnék kapni valamit.
Ha ő lenne, tudná, hogy kapni akarok, s nem csupán adni….
És csak engem látna.
Csak engem.
Így, ahogy vagyok.
Az én tűsarkúmban, az én szatén blúzocskámban, az én fürtjeimmel!

De ő nem csak engem lát.
Nem csak engem.
Nem engem….

Kopognak.

Ő az.

Ő!

Micikém, csacsikám, ne sírj! Hát nem nézek én másra, és gondolni is csak terád gondolok örökké...
Elárulok neked egy titkot. Hogyan van ez a szerelemmel. Akkor csentem el, mikor Indiában jártam. Azt mondják, még Síva tanította kedvesének a szerelem nyelvén...
Úgy van Micikém, hogy ne figyelj az örömre! Ne figyelj a bánatra! A kettő közöttire figyelj!
Amikor beszívod levegőt, azután kifújod, akkor a kettő közötti szünetre figyelj! Arra a kis semmire. Arra a kis ragyogásra... Az vagy ott te, és a boldogság.
Lélegezz csak, csacsi kicsikém!
Sóhajts!
Még!

- Jó reggelt – rebegte és rám sem mert nézni.
- Hoztam egy kis reggelit magunknak, hogy ne kelljen ebben a ronda időben kimozdulni és nyugodtan át tudjuk gondolni a tervet - Közelebb léptem a tálcával és ő felugrott az ágyról, mintha megtámadták volna. Rémülten nézett rám, olyan szemekkel, mint egy gazella a vérmes szafari-trófea gyűjtőre.
Ez így nem fog menni, meg kell őt nyugtatnom.
- Nézze, Micike. Kedvesem. Maradhatunk a magázásnál, ha szeretné és tekintsen el, kérem, attól a rendkívül zavaró és tolakodó körülménytől, hogy az én hálószobámban kénytelen tölteni ezt a reggelt a mamuszommal a lábán – biztatóan vigyorogtam, ő pedig látszólag megnyugodott.

Leültünk a kis toalett asztalkához, és amíg én a kávémat kevergettem, ő rávetette magát a reggelire. Minden vonása kisimult, olyan lett mint egy nagy, elégedett macska, még a szeme is összeszűkült gyönyörűségében, ahogy a narancslekvárt a kanálról nyalogatta.

- Nos, kedves uram, az én életem véget ért. Ez a narancslekvár volt az utolsó édes dolog, ami velem történt – közölte mintegy félvállról, de egy vérbeli tragika hanghordozásával. - Elutazom a nagybátyámhoz, aki egyedül él vidéken és rendkívül diszkrét, visszahúzódó ember. Egy középkori kastélyban él, Bretagne-ban, aminek falai között valamikor szigorú zárda volt. Hát most betölti funkcióját e börtön és lesz benne egy igazi apáca: én. Mert én inkább életem végéig odaláncolom magam a bretagne-i sziklákhoz, mint hogy hozzámenjek ahhoz a pojácához, ahhoz a nyúlósmálós, hidegkezű békához !
A monológnak ezen a pontján felfelé rám sandított és nekem megállt a kis ezüstkanál a kezemben. Egy könnycseppet láttam a szemében és persze abban a pillanatban szerettem volna narancslekvár lenni, hogy én legyek az utolsó édes dolog az életében.

A NŐ. Bárhol is legyen a világon, a színek, formák és illatok akármilyen elegyéből gyúrva, és bármiféle természettel megáldva; a NŐ, ha könnyekkel a szemében reményvesztetten mindent feladni készül és kimondatlanul egyetlen segítő kézre vár, hát nincs az a férfi, aki egy pillanat alatt ne áldozná fel bármijét, hogy megmentse. Mindig ugyanaz a csapda. A nő, a törékeny, a megóvni való, akiért kivont karddal kell harcolni – könyörög. Elhiteti, hogy csak egy férfi tudja őt megmenteni: én. Én vagyok a hőse, a királyfija, akire várt, az egyes egyedüli teremtmény ezen a földön, akiben megbízik. Mindenki rossz, a világ összefogott ellene, elárulták. A férfi - végre, hogy Egyetlen lehet, hogy valaki a kezébe helyezi az életét, hogy óriási a túlerő, de az ősi jóslat végre beigazolódott és ő valóban kiválasztott - egyszerűen meghülyül. Felveszi a lovagi sisakot, fújtatni kezd és már semmi nem érdekli, csak az, hogy abból a bizonyosságból táplálkozva, hogy őt kinevezték, felemelték és Megmentőnek nevezték: csatába indul. Hősiesség, bátorság, erkölcs, tisztelet, miegymás. Eh. A Nő majd egy köszönömöt talán rebeg, de nemsokára egy másik megmentő karján távozik. Mi hát a recept? Semmi. Az élet szép. Mindketten elégedetten és gyógyultan távoznak. A férfi úgy marad ott, hogy végre megbizonyosodott róla, hogy ő a Kiválasztott és eternális Hős, a Nő pedig azzal a biztonsággal lép tovább, hogy megint sikerült a dolog: ereje határtalan és lám, a világ tele van olyan megmentőkkel, akik mind arra várnak, hogy őt szolgálják.

Én tehát Micike kenyerén narancslekvárként olvadozva vártam, hogyan menthetem meg az én drágámat attól a borzalmas víziótól, ahogy magam előtt láttam. Egy sziklához láncolva áll valahol az Atlanti óceán partján, apácaruháját tépi a szél, (khm… már szinte alig takarja gyönge kis testét) fityulája már a habok között, arcán keserves könnyek zuhognak lefelé, megmentésért fohászkodik.

De azért megőrizve némi malíciát, mint a sokat látott és szenvedett férfiemberek én sem hagytam magam.
- Micike, kérem, engedje meg, hogy elkísérjem önkéntes száműzetésébe és a viszontagságos úton megóvjam, és legalább megpróbáljam lebeszélni erről a kegyetlen és önpusztító tervről. Hiszen Magácska olyan életet szán magának, mint a múlt századi mártírok és szentek. Micsoda lelkierő, micsoda elszántság egy ilyen fiatal lánytól. Bámulatos! - hunyorítottam rá. - Csomagoljunk, hiszen szüksége lesz néhány apró dologra élete hátralevő részében, ugyebár.
Tágranyílt szemmel és kissé zavartan nézett rám.
- De hát nekem minden holmim a Mamácskánál van! Most hogyan fogok így elutazni?
- Ó, drága Lelkem, azon az úton, amelyre készül, nem sok mindenre lesz szüksége. Egy szöges láncra, egy darócruhára, főzőszappanra… - itt már lefelé görbült a Kicsikém ajka – meg természetesen némi fehérneműre, ahogy egy ilyen fiatal hölgynek illik és persze pipere holmik ott is nélkülözhetetlenek – na, itt felderült a két szempár, villant benne némi huncut cinkosság is.

Elindultunk hát a Champs-Élysées felé, onnan át az avenue Montaigne és a Faubourg Saint-Honoré irányába. Ekkor már kocsi hozta utánunk a csomagokat. Micike valóban úgy vásárolt, mint aki ezt életében utoljára teszi. Place de la Madeleine, Saint-Sulpice, vagy Sèvres-Babylone, rue de Grenelle, rue du Midi-Cherche, és a rue des Saints Peres – annyi szivart szívtam el előterekben és kávéztam férfiak számára fenntartott várókban az öltözők előtt, sorstársaimmal, hogy a délután eljövetelével már csak kicsi választott el a szívér-görcstől. De mindenért kárpótolt, hogy Micikém egy csodálatos ötlettel örvendeztetett meg a legelején. Rám nézett nagy babakék szemével és azt mondta.
- George, drágám, tegyünk úgy, mintha házaspár lennénk, így elkerüljük a felesleges magyarázkodást s a kínos kérdéseket. Mit szólna hozzá? A magázás természetesen marad. Hiszen a Papa és a Mama is magázódnak. – majd belém karolt és a válaszom meg sem várva vonszolt oda a kocsihoz.

Hát így kezdődött a mi kis utazásunk St. Maloba.
A vonaton is ragaszkodott hozzá, hogy házastársak legyünk, így aztán egy hálókocsiban aludtunk. Leírhatatlanul bájos volt, ahogy kiparancsolt - mint tisztes férjurát - a hálófülkéből, míg öltözött, vetkőzött, de még azt sem nézhettem végig, ahogy a kaját keféli lefekvés előtt. Természetesen az egész vagon rajtam röhögött.

Egy fiatalember mellém szegődött, ahogy a peronon szivaroztam.
- Nem haragszik, ha csatlakozom egy pár perc erejéig?
- Tessék csak.
- Tudja, amióta együtt utazunk, azon töprengek, hogy honnan ismerem ln magukat. Igazán nem akartam tolakodni, de tudja, a felesége gyönyörű nő és egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem tévedek és láttam már valahol.

Kissé zavarban, de azért magamban mosolyogva figyeltem, ahogy homlokát ráncolva töpreng. Nem segítettem, nem is tudtam volna... Igya csak ki, amit kevert magának!
- Nem, az nem lehet...
- ?
- Az nem lehet, hogy színpadon... Kár is ilyenre gondolni...
- Valóban kár.
- Kérem, ne vegye zokon. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már.
- Sajnos nem segíthetek, tudja, a memóriám sosem volt valami fényes.
- Arra gondoltam, holnap együtt ebédelhetnénk, és közben egészen biztosan végére járunk ennek a dolognak...
- Nagyszerű terv! - mondtam. Ugyanis menetrend szerint, mi holnap reggel tíz harminckor leszállunk a vonatról...
- Akkor holnap, az étkezőkocsiban!
Elköszöntünk. Én bekopogtam, aztán beléptem a félhomályos hálófülkénkbe. Micike a felső ágyon már a fal felé fordult. Komótosan vetkőzni kezdtem, majd némi kis torokköszörülést követően beszámoltan az ismeretlen ismerősről. Mici már a második mondat után felült az ágyon, kerek szemmel, beharapott ajakkal hallgatta a fiatalember személyleírását. De mikor a történetem végére értem csak felhúzta orrát, és annyit mondott, az lehetetlen, ő nem ismer semmiféle fiatalembereket.
Hümmögtem kissé, aztán ágyba bújtam magam is. És azzal a gondolattal aludtam el, hogy engem aztán egyáltalán nem zavar, ha ez az édes kölyök azzal kereste kenyerét, hogy valami orfeumban mutogatta a lábait. Estleg énekelt talán. Nem, azt mégsem hinném... Inkább azokat a formás kis lábait... Hát, ha egyszer olyan szépek, vétek nem színpadra vinni őket... ... ......

*
Még nem virradt, mikor a hiányérzet felébresztett. Nem hallottam felülről szuszogást. Erősen füleltem, de semmi. Feltápászkodtam. Mici sehol. Megtapogattam a paplant, hideg volt: Mici hűlt helye.

Húsz éve a nyár…

Pont ilyen fülledt, napos nyár volt, mint most. Kamasz voltam, akit felvilágosítottak ugyan, de valójában mit sem tud. Várja a királyfit…
Motorral érkezett, a szomszédban szálltak meg, és természetesen istennek tűnt.
Első szerelem, húsos ajkak nyálas csókja, isteni volt. Hónapokig sírtam utána és vártam, hogy visszajöjjön. Természetesen nem jött. Csak egy kislány voltam, ma már én is tudom.
A nyarak, azóta is melegek: hol szellő fújdogál, hol nedvesen tapadós. Már mindent tudok, de még mindig az istenek kellenek, ha lehet kérni fehér lovon:)

Szépen, óvatosan leguggolok. Lassan lélegzem. Megpróbálom visszafogni az izgatottságomat, hogy meg ne riasszam. Forgolódik, illegeti magát. Meglesem őt titokban. Gyönyörűségem.
Játszik velem.
Az enyém: én lestem meg. Pillog és rebegtet, tudtán kívül csábítgat. Teljesen megbabonáz ez a leskelődés. Nem vesz észre. Készülődik vajon valahova? Egy csoda ez az egész...ámulat. Meddig tarthat egy ilyen? Örökké vagy hamarabb elzsibbad a lábam? Tényleg láthatatlan lettem, vagy csak úgy tesz?
Játszik velem.
Látok egyáltalán bármit is vagy ez a képzelet? Egyetlen pillanatra kalandoztam csak el és erre...hirtelen megfordul, megriad. Megáll a szívem, majd egy hatalmasat dobban, a vér az arcomba tolul, szégyenvihar a fejemben. Megdermedünk mindketten, órákig tart a feszült pillanat. Mozdulatlanul hozzászokunk, hogy észrevettük egymást, lassan csitulunk, elsímul a légzés, elmúlik a dobolás, elolvad körülöttünk a búzavilág az arany forróságban velünk együtt és csak két kékfestő folt marad belőlünk a Szemem és a Szárnya. A kép költészet. Ám ő egyszer csak gondol egyet, megbillenti magát és elröppen és... itthagy egy kérdést.

Üdvözöllek, kedves emberi olvasóm! Én egy mókus vagyok, vagy ha úgy tetszik, jól reklámozott patkány, és az „Erdei Harsona” című periodika tudományos rovatát vezetem. Ne lepődj meg, inkább gondolkodj el rajta, hogy a tudtodon kívül is mennyivel gazdagabb és színesebb a világ, ha még egy magamfajta aprócska rágcsáló is rendszeresen publikáló, diplomás antropológus lehet!

Aktuális témám az erdei boszorkány. Ez a lény nagyon-nagyon ritka – szerencsére –, és mert jártamban-keltemben véletlenül bukkantam a tanyájára, igyekszem élni a lehetőséggel, hogy minél részletesebb disszertációban számoljak be vonatkozó tudományos megállapításaimról.

Először tekintsük át röviden a folklorisztikus elemeket! A leghelyesebb, ha az egyik legrégebbről fennmaradt regölést ismertetem, ami ősi nyerseséggel mutatja be a rémséget:

*

A banya

körmei tyúkkarmok,
haja hínár,
szíve kőből van,
gégéje tavaszi nád,
orr-porca hosszú vasdarab,
fogai rubintok,
bőre penészes fakéreg,
szemöldöke darázsfullánk,
bibircsókjai bogáncsok,
füleit veszett rókától orozta,
zsírja denevértrágya,
egyik szeme embriós kacsatojás,
másik szeme borostyángubacs,
térdkalácsa kecsege kopoltyúja,
méhe–gyomra kapu a világűrre,
tüdeje pöfeteg-spórák szövevénye,
könnye gőtenyálka,
hónalja moha,
emlői két fekete bika herezacskói,
köldökéből méz szivárog,
nyaka viaszcső,
nyelve disznópénisz,
~~~
a vére embervér,
szenvedélye pusztító.

*

Eddigi, mintegy három hónapja tartó megfigyeléseim során a fenti népköltészeti darab két motívumát is igazolhatom. Tudvalevő ugyanis, hogy a boszorkány időről időre kénytelen megújítani, kicserélni a testrészeit, bármennyire hátborzongatónak tetsszen is ez a fölötte idegen metabolizmus.

A saját szememmel láttam, amikor egy májusi éjjelen nádat vágott a pataknál, majd a kiválasztott szálat a parton hagyta, talán száradni, és csak napok múlva tért vissza oda, kuruttyoló motyogással a következőt hajtogatva: „hol van a gégém? hol van az én gégém?”

A másik ellenőrzött motívum az orrot illeti, ámbár itt nem volt egyértelmű, hogy ténylegesen cserélte-e a vasdarabot, vagy csak kivette azt valamiért egy időre. Én konkrétan annyit láttam, hogy a hosszú, hegyes vasat a szájpadlásán keresztül tolta fel a helyére, görcsös, kínról árulkodó mozdulatokkal, míg a bőre kellően ki nem türemkedett az anatómiailag elvárható területen. Förtelmes és természetellenes élmény volt, amitől akkor, nem szégyellem beismerni, rémálmaim is lettek.

*

Erdei kunyhóját sárral tapasztott kövekből eszkábálta, amire rőzséből halmozott tetőt öregasszonyos sutasággal. Vasüstjét vagy ötven évvel ezelőttről hozta magával, seprűjét maga készítette teliholdkor vágott nyírfából. Állandóan a kotyvalékaival bíbelődik. Ezekhez a legképtelenebb összetevőket hordja össze, amelyeket gyakran hatalmas, sóval kitömött, elásott bödönökben tárol. Tudákossága legendás, és bűvös téteménnyel is él, mely technikával rontó praktikáinak sikerességét támogatja. Ébrenlét–alvás ciklusa kiszámíthatatlan, aktív lehet a nap bármely szakában, jóllehet, jellemzően éjszaka portyázik. Eltávoztakor lüdércek árnyai sejlenek fel a környéken, de nem nyert megállapítást a szerző által, hogy ezek parazitái, vagy háziasított haszonlényei-e. Talán naturális kisugárzásának köszönhető, hogy életteréhez közel furcsa fűszerszámok és undok növények burjánoznak, de még a fákon is kisebb-nagyobb odvak nyílnak, amikben felgyülemlik és megpimpósodik a békalencsés harmat. Ablakából, kunyhója eresztékeiből bűzös, keserű-fanyar füst száll, ami megáll és szétterül tanyája fölött, akár valami mérgező felhő. E sorok írója egy későbbi alkalommal talán expedíciót szervez a kunyhó belsejének felderítésére.

Nos, én csak a városi boszorkányról, mint olyanról rendelkezem az elhanyagolhatónál valamivel több ismerettel...

A városi boszorkány szinte semmiben sem hasonlít erdei rokonához, talán csak az alvási ciklusának hektikusságában, illetve szenvedélye pusztító erejében.
A városi boszorkány rendszerint szűk kis koktélruhában, hatalmas kalapban, napszemüvegben, tűsarokban szokott népszerű és előkelő köztereken megmutatkozni. Sosem tudni, mikor, hol, micéllal. Egyet lehet tudni: tűsarkai nyomán színes kis virágok kelnek ki az aszfaltból, s ezek tövébe mindig lángoló férfiszívek hullanak (nedvesen forró bluggyanással). Mert a városi boszorkány amerre csak ellibeg, rabszolgájává teszi azokat a gyanútlan oktondiakat, akik csak egyszer is rápillantanak.
Ebben áll az ő mágiája.
Manapság eme varázslat hatása alig néhány perc (de legkésőbb néhány nap) alatt elmúlik, semmivé lesz, és az engedelmes szolgává tett férfi már menekül is tova. Ám hiába, mert új szívet már nem tud növeszteni magának...
A boldog-gondtalan hatvanas években azonban, amikor a városi boszorkányok fénykorukat élték, még örök életükre magukhoz láncolták az áldozatukat. (Nem is szaporítom tovább itt a szót, bizonyos Fellini úr már úgyis mindent elmesélt erről.)

Bár úgy tudni a városi boszorkányok halhatatlanok, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva számuk mégis egyre csökken. Aggasztóan. Talán az lehet eltűnésük oka, hogy a közhiedelemmel ellentétben nagyon érzékenyek, rengeteg figyelmet és törődést igényelnek. Egyes szakértők azt állítják, ennek hiányában szépen csendben, szomorúan semmivé foszlanak.

Szerencsésnek mondhatom magam, amiért én még személyesen is ismerhetek néhányat közülük.
Habár, ahogy most elgondolkozom, lehet, hogy nem is boszorkányok, akiket én ismerek, hanem inkább tündérek...

Hát, velem is megtörtént, én is egy lettem közülük. Egy a holdkóros hazudozók közül. Egy azok közül, akiket földönkívüli lények raboltak el, kísérleteket végeztek rajtuk, majd megmagyarázatlan okból visszaengedtek. Egy azok közül, akik sokfélét mesélnek, de semmit sem tudnak bizonyítani.

Úgy szokott az lenni, hogy a hibbantabbak különféle ajándékokat, bűvös hatalmat kapnak, amiket aztán laboratóriumi körülmények között persze képtelenek reprodukálni. Hogy miért nem mondjuk évezredes problémáinkra megoldást jelentő tudományos válasz az ajándék, arról fogalmam sincsen.

Tippeljetek, én mit kaptam!

A világ legértelmetlenebb képességét. Valahányszor megpillantok egy nőt, azonnal látom, hogy pontosan milyen utódaink lennének. Ennyi. Van, akinél tetszik az „eredmény”, de mindig arra gondolok, hogy inkább várjam meg a legígéretesebb leendő anyukát.

A vicc szerint férjáruház nyílik, ahol az a szabály, hogy a felsőbb emeleteken jobb férjek kaphatók, de csak felfelé lehet haladni. Az első emeleten a tábla szerint „munka- és gyerekszerető férfiak” kaphatók. Az egyszeri nőszemély persze föllibeg a második emeletre, ahol a „nagy jövedelmű, jó modorú, munka- és gyerekszerető” típust árulják. Nem rossz, gondolja a nő, de ennél többre tartja magát. Megcélozza a harmadik emeletet: „nagy jövedelmű, jó modorú, munka- és gyerekszerető férfiak, akik szívesen segítenek a házimunkában.” Csodás, de gyerünk tovább, határozza el a nő. A negyedik emelet táblája így fest: „nagy jövedelmű, jó modorú, munka- és gyerekszerető, házias férfiak, akik nagyon jók az ágyban.” Hősnőnk már majdnem meginog, de rettentően kíváncsi arra, milyen csoda kapható az ötödiken. Föl is megy. Az emelet azonban üres, a táblán pedig csak ennyi áll: „Ez az emelet bizonyítja, hogy lehetetlen megfelelni a nők vágyainak. Kijárat balra.”

Talán nem is különböznek annyira a nők a férfiaktól. Hülye ufók!

A nők ufók mint...

Mármint elragadnak, de amit aztán mesélsz, attól csak bolondnak néznek?

Vagy érthetetlen lények?
Dehát mind azok vagyunk, csak próbáljuk megtalálni a megfelelőt. Mint a gyerek játékánál: csillag formát a csillag formájú lukba. A kocka sosem fog passzolni, hiába erőlteted. Ha tudod már mi vagy, akkor meglelheted.

Sosem szerettél, csak azt szeretted, ahogy én szerettelek! – üvöltötte a nő, miközben a könnyei csorogtak az arcán.
A férfi már nem tudott mit mondani, sosem volt jó ebben.
Odament, a nő szájára szorította a kezét, hogy ne hallja a kiáltást: Eressz el!
A falhoz szegezte a nőt. Azt aki régen szerette ezt.
Aki még mindig szerette őt, de most félt.
A férfi meglátta ezt a szemében és megértette: ezzel a félelemmel ölte meg a lány szerelmét.
A férfi elengedte.
A nő kisétált az ajtón.
Mindketten tudták: lezárták.

Csak azt nem tudták, hogy ennyire fájni fog.
A nő leült egy lépcsőre, hátát a korlátnak támasztotta. Végre egyedül ki akarta sírni magát, mielőtt nekivág az útnak hazafelé.
Mielőtt nekivág az útnak, akárhová.
Mielőtt nekivág, hátra sem nézve...
Hát sírt.
Az időzítő lekapcsolta a világítást a lépcsőházban, csak a fordulók kis szellőzőablakain szűrődött be némi piszkos fény. Könnyein keresztül cseppfolyóssá vált a fény, az éjszaka. Tócsákba gyűlt, lassan hullámzott.
Még sírni akart, de akkor valami hangot hallott: zár kattant, nyílott egy ajtó.
-- Te vagy az?

A nő azt gondolta, a sors tréfát űz vele.
A múlt nyitott rá ajtót. A férfi mellé ült és átölelte. Aztán a villany ismét elaludt.
Ottmaradtak egy ideig az érzéssel: az út végére értek, ismét megtalálták egymást. Most már véglegesen.


(Szép sztori, csak az élet cáfolja meg, mert míg szeretsz a múlt hiába oly kedves, ezt a jeget nem töri meg. Rumot és mentát ide! Mojito…)