Álmos tavasszal a nyál szám szélén csordul ki,
más tavasszal a szeretőm ajkáról csöppen a mellemre.
Megint más tavaszokkor a nyál, mint a méz végigcsorog a kiskölykök állán, ahogy kifelé bámulnak az ismeretlenbe.
Nyál csorog a tavaszi virágok bibéjéről, onnan nyalogatják finoman a méhek.
Illatos nyál csorog a fák ágai végéről,
ragacsos nyál csorog a kutyák szájából, ahogy csaholnak a száguldozó friss szagok után.
Nyálukat nyeldesik a színes miniszoknyás lábakat követve a suhancok.
Repül a nyálcseppem, ami egy perdülés közben röppent ki a számból.
Folyik a hajnal nyála is...kamillarét-ízű nyálát odacsorgatja reggelre mindenhova.
A nyál a szerelem mézízű pókfonálja. Minden csók kísérője, minden lány cseresznye-szájának csillogó dísze.
A tavasz a NYÁL áradása.

Nyáreste az én VÉRem buzog a szúnyogok puffadt hasában. Nekik mindegy kié. Nekem nem.
Édes, sós és kicsit fokhagymás a vér, amit elvágott ujjamról leszopogatok egy ügyetlen mozdulat után a kerti sütőnél. Integetek: semmi bajom.
Kiskrapek térde a biciklis-baleset után: ahogy üvölt, én bámulom a csupavér szakadt gatyáját. De ha rohanok, még jobban fog üvölteni. Süt a nap, mit izguljunk? Ebcsont beforr.
Vérszerződések a nyári táborokban az első szerelem cinkosságával kísérve. Áldozni tanulunk. Fogadkozás után esküt szegni -- Ahogy hazaérek, írni fogok! Persze...
Kocsmai verekedés után az aszfalton valaki térdepelve bámulja a saját orrából folyó sűrű vért. Bőszek és buták. Majd ősszel kijózanodnak.
Véres szemmel nézzük a napfelkeltét egymás vállának támaszkodva valami tengerparton és egyfolytában vihogunk. Nemár, senki sem ismer, miért lett volna ciki?
Véresre harapom az öklöm, annyira kívánlak. Legszívesebben darabokra szednélek és soha nem is raknálak össze. A kis darabokat ruhám zsebében hordanám, mindig másikat. Este cserélünk. Nem is kell mindig az egész, néha elég egy kicsike darabka is: egy pár hemoglobin.
"Vérszagra gyűl az éji vad" - - van a vérnek egyáltalán szaga? Fémes lehet, mint az íze. Vasszagú a vérem? Jó, de akkor legalább kék legyen.
Kékharisnya – kékvér – vékonyka kékes-lilás a hideg keze és mindig fagyos éjszaka a kis lába…nem ez nem a nyár, ez a kép nem illik ide. Párdon.
Inkább ez: halovány bőrén át a kék erekben láttam közelről a lüktető vért...olyan szép volt, hogy szerelemből tintával és ecsettel festettem volna meg minden látszó eret egyetlen csiklandós vonallal a testén. Mint a szamárvezetőt követném, mindig csak ott, ahol vékony bőrén átsejlik a kék vére és erősebben bódít az illata. Számban az ecsettel vezetne végig a testén.
Minden nyári nap vérben bukik le, az éjszaka forró levegőjében pedig a vérbő izgalom remeg, hogy a hajnal megint vérben keljen, már halványabban, gyógyuló sebként, már csak szivárgó vérerecskeként, gyorsan és frissen felszáradva.
Véres művelet a születésünk és vért áldozunk termékenységünkért cserébe. Én NYÁRon születtem. Anna vagyok.

Elveszlek és nem eresztelek! Cirógatlak, etetlek, kényeztetlek és közben némán bámulom ki vagy. Ismerlek, te félig én vagy, mégis még mindig meglep a mélységed, a pontosságod, a szavak, melyeket nem mondhat így más, csak Anna. A nyár gyermeke, csak úgy, mint én! Szeretlek:)

A mese úgy kezdődött, hogy a TÉLI erdőillat összekeveredett a manórét mellett futó havas út sáros szagával meg a kéményekből gomolygó füsttel. Mentünk és a város csak apró fénylő pont lett mögöttünk. A régi Malomba érkezett a kompánia, ahol pompás csillagpor hullott egész éjjel a poharunkban ázó bogyós gyümölcsökre. A nyelvünket buborékok csiklandozták és gurgulázott kifelé a kacaj meg a jókedv az éjszaka csendjébe. Megvoltak a prédák és melléjük a vadászok, a szerepeket gyorsan elkapkodták. Aznap éjjel mindenkinek jutott kedvére való történet. Elvarázsolt hely volt, elvarázsolt este egy másik időben…
Diána azonban sebzett vadat üldözött. Valaki más prédáját.

Hirtelen orrfacsaró szmogra és zajra ébredtem. A mese ijedten elbújt. Itt maradtunk mindketten a jelenben. Fájdalmasan vonszoltuk egymást napokon-éjjeleken át. Hiába akartuk annyira megtalálni a tökéletes folyadékot, nem ment. Cseppentettünk bele a Balaton VIZéből, akartunk hozzá a montenegrói TENGERből is egy gyűszűnyit, de sorsszerűen elszalasztottuk a lehetőségeinket. IZZADTSÁGunk kicsapta a KÖNNYet, amit kínból facsartam rá. A VÉRemet akartam hozzákeverni, de csak émelyegtem és hánytam. A NYÁL nem akart keveredni a SPERMÁval és néha már a KÖNNYel sem. Minden folyadék úgy vált szét, mint az OLAJ a VÍZtől…csak úszott a tetején, megfojtva minden élőt maga alatt. Megéreztük, hogy minden hiábavaló. Mindketten. Koszos kis tócsánk mélyén egy nap elmerültem a semmibe.

A rózsaszínű BOR-buborékok és Xanax-ízű álmok lassan, hetek múlva végre oldódni kezdtek a patakvérben, amit a szívemből folyattam, engedtem hetekig. A verőerem másodpercenként lüktette, hányta ki magából a VÉRt a földre. Mindent kiengedtem magamból, jót és rosszat. Aztán egy reggel kivérezve és gyógyultan feküdtem a földön. Már nem akartam utazni tovább. Megérkeztem újra: üresen és tisztán.

Újraélesztésem a levegő fehér illatával vette kezdetét. Az első nagy szippantás felemelt, és talpra állított. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy ő megint eljött értem. Apránként szépen feltöltötte a véredényeimet TINTÁval, BORral, CSOKOLÁDÉval és zenével. Forgatott, amíg el nem szédültem és el nem felejtettem félni. Aztán hosszú kéjes álmok után egy éjszaka minden összekeveredett egy csodálatos kehelyben: víz, bor, sperma, nyál, könny, izzadtság, méz, nyák. Mi pedig megittuk és részegen az egésztől ráeszméltünk, hogy az Isten bennünk van, mi pedig egyek vagyunk. Hát így fogan meg NEDVEKből a gyermek.

Sokáig hallgatott, majd a szavakat ezen zenéjét játszotta el. Már nem vérzik a szíve:) A könnyem patakokban. Tökéleteset alkotott.
Megölelnék, mint megannyiszor, mikor a szívem kicsordul TŐLED ÉDESEM!

-- Posztmodern, posztmodern... -- mantrázta elmerengve Zigi Schiff. És ezzel máris értelmét vesztette az egész. Zigi nem szerette a posztmodernt. Se a szót, se a jelentését, se azt, hogy manapság mindenre rásütik...
-- Ha posztmodernnek nevezem, ellentmondok az igazságnak, ha nem nevezem annak, szembeszegülök a valósággal -- állapította meg végül. -- Ezen még meditálnom kell! -- állapította meg még hozzá, és úgy is tett...

-- „Igazság” és „valóság”… Ezek csak szavak, címkék. Kérdezz meg bárkit, és nem fogja tudni elmagyarázni, hogy mik ezek! -- okoskodott máris a jó Zs… (aki kilétét egyelőre még nem fedi fel), és az univerzum annyi év elteltével megint gyarapodott kissé csinos pipájából szinte láthatatlanul áramló zamatos füstszmötyikkel. Ideje volt már.

-- Akarod tudni a tutit? Megmondjam? -- és jóváhagyásra vagy érdeklődésre sem várva fennkölt ábrázattal közölte: -- Csak az a lényeg, hogy megbizget-e téged ott belül, vagy nem bizget meg. Mert ha nem bizget, akkor kit érdekel? Ha pedig megbizget, akkor meg kinek mi köze hozzá?

-- Na, kezdődik... -- zsörtölődött a jó Zs... felbukkanása feletti (jól leplezett) örömében Zigi. -- Mindig előre megérzem a bajt. Minden áldott reggel... -- füstölgött tovább. Aztán észbe kapott, és gondolatban javította is magát: Minden nap jó nap. Minden nap jó nap. Franc essen bele, de jó nap...

Amikor kimondod a kimondatlant, mi születik és mi semmisül meg?

Ha megpróbálod elképzelni azt a pontot az időben, amikor a kimondatlan még nincs kimondva, de már elindul a parancs az idegrendszeren a hangszálak felé, mikortól mondanád, hogy kimondatott?

Állítólag a csiga sértetlenül át tud mászni egy zsilettpenge élén.

Talán van olyan lény, amelyik ott lakik, ahol még és már nem létezik, ami létezhetne.

Ott ül a sohaseholponton, és néz, és lát, és gondol, és cselekszik.

Ott ül, ahonnan sosem látja önmagát.

A semmi ágán ül szívem -- dünnyögte Zigi. Aztán rájött, hogy ezek semmiképp sem lehetnek mestere szavai.
-- Nem számít -- gondolta aztán. -- Ez akkor is könnyű. A létezés szenvedés. Illetve nem. Illetve igen. Illetve... No tessék, kimondtam, illetve nem.
Így dünnyögött tovább. Aztán felrúgta a macska vizestálját és távozott.

...mi ez a képtelenség? miért tűnt el a vizualitás? mindenkit magára hagytok? hát most találja ki mindenki a saját gondolat-buborékjában a megoldást? kérem vissza a vicces jóisten-kép(zet)emet.

A karikatúra idegen volt. Betolakodó. Túl sokat tudott és túl sokat mondott, de mondanivalója most is ott van a tudatban – eltúlozva.

Csak a tábla számított: „ön itt van”, a fejében. Ott kuksol, onnan nézi a világot, és néha azt hiszi, hogy önmagát látja.

De ki kíváncsi erre az egészre, amikor a macskának nincs vize és kezdődik a bál a Holdon?

Az igazságnak és a szavaknak ugyebár, nem sok közük van egymáshoz...
Ha az igazság a tábla, és az ujjam a szavak,...
... akkor rámutathatok a táblára, a fejedben: ön itt van, de a mutatóujjam nem lesz azonos a táblával. És neked nincs szükséged az ujjamra, hogy meglásd a táblát...

És ne végy magadhoz rizst, mert nem tesz jót neked...!

Bort töltök magamnak.. enyhe fröccsel kezdtem, de éreztem nem lesz elég. Rágyújtanék, de nem élek ezzel, csak irigykedem.. mélyre szívom én is, de ez most nem tartozik ide. Azért a karikákért mégis rágyújtanék. Egyszer. Nem ma éjjel.
Hulla vagyok és a szavak tengerében keresem a vigaszt. Lebegek. Vagy csak az alkohol hat?
Rizs, nem a rizst nem veszem be. Aszkéta nem vagyok. A macska tányérját megtöltöttem vízzel, de ő odakint kódorog... hajtja a vére. A mozgatórugó. Nem filozofál csak cselekszik. A gondolat csak időtöltés. Olykor szellemi rejszolás. Élvezem.

Nyár van. Mégis csak
hűvös, tavasz-szagú éj.
A füst... elillan.

Tegnap este volt szerencsénk Mr és Mrs. Healthnél barbecue partin részt venni.
Isteni volt, ahogy a kint szakadó savas esőt bámultuk a kényelmes, 1234. szinti ergonomius-lakásból. A levegőgenerátorból olyan illat áradt, mintha mindenki otthon lenne. Kint, előttünk a levegőben elsuhanó mobil látványkertben apró őzek ugráltak át épp fehér nyuszikat a zöld füvön, alul pedig az akvárium részben megcsodálhattunk egy csukarablást. Sosem láttam még ilyet. Pazar volt. Vacsorára mindenkinek sütött a konyharab cévitamin-salátát pirított szelénnel és durvára tört minerálokkal megszórva, majd kaptunk bétakarotin ágyon nyugvó kalciumhabot egy kis rozéra sült karbonszelettel, desszert gyanánt ettünk egy finom szacharinsufflét szivárványos magnéziumzselével. Keveset beszéltünk, mert mindenki kipróbálhatta Mr. Health (nekünk már csak Joe) cégének legújabb csodáját, az élmény-pirulát, ami teljesen feleslegessé teszi a beszédet, hiszen mindenki agyában tökéletes realitássá teszi az éppen legerősebben vágyott élményt. Én egy órán át a tusrajzokról csevegtem a barátaimmal. A nők búcsúzóul kaptak egy bőrszín-változtató kapszulát is, én liláskéket választottam, pont olyat mint a kálium permanganát.
Healthéknek nincs gyereke. Egészségtelen.

Üveg pillangók
törékeny szárnyaikkal.
Életünk tájfun.

...és akkor Mimi megtapasztalta az üresség tökéletességét. Azon nyomban megvilágosodott.

A lányoknak minden okuk megvolt a szomorúságra… igen-igen a férfiakban csalódtak már megint - a szokásos téma - mintha a föld ettől forogna… keressük a másik felünket. Mulatságos, hogy ily kicsinyke esély mellet mégis szívünket, lelkünket beletesszük a nagy kutatásba:)
Node, egyszóval szomorűzés éjszakája következett…. A lányok borral, sajttal és édes ínyencségekkel gondolták feledni a bánatot, ahogy az istenek tették az Olimposzon. Legyenek hát ők is istennők, kacagták és átváltozásba kezdtek. Hajukat bodorították, ajkukat pirosították, lenge ruhát vettek és kacagtak tovább pajkosan. A bor meg csak folyt, nem akadt itt üres pohár, a lágy zene lassan a lüktető hevességbe forrt, szította a tüzek lángját. A feszültség már tapintható volt, csakúgy, mint elhagyott éhező testük és nem létező gátlásosságuk….

Éheztek. És sem a sajt, sem a bor nem okozott már elég mámort. Testre éheztek. Érintésre. Arra, hogy valaki letörölje azt a rúzst, szétnyissa azt a lenge ruhát. Nőiesen finoman, végletekig kiéheztetve láttak neki a lakomának. Csodálatosan terített asztal került elő a lepedők fölött...

Éheztek...
És miután mohón és hevesen kapkodva csillapították valamelyest éhségüket, és már csak az ízek, az illatok, az élvezet kedvéért torkoskodtak..., nos akkor vették észre a szatírt. Ott kucorgott egy fa tövében, üdvözült mosollyal nyálcsorgatva.
A tündérek szemérmesen lehajtották fejüket, összekuncogtak. És egy szemvillanásból is értették egymást: tudták, most választaniuk kell. Az éjszaka két módon folytatódhat: vagy maguk közé hívják a kéretlen szemtanút, cinkosukká teszik és kényeztetéssel, édes örömökkel fizetnek hallgatásáért ... vagy ... gyors és véres véget vetnek a szatír szemlélődésének.
Egy pillanat alatt döntöttek.

...a kezeit mindenképpen hátra kötözd! A szemére kösd a sálat lazán, majd magától lecsúszik! ha úgy alakul... - sikongattak és kacagtak, míg a szatír kétségbeesetten és leforrázva tűrte, hogy a székhez kötözzék, majd bekössék a szemét. A sötétségben forgatta a fejét, a tündérkacagás már mindenhonnan visszhangzott...majd lassan halk sóhajokká szelídült...

Szegény szatír... nézd, csak ott áll peckesen...
A lányok már félig jóllakottan a desszertet várták.
Csúnya rossz lányok voltunk, de most kiengesztelünk...és a kikötözött szatírhoz kúsztak. A szemét bekötve hagyták és az ölébe csúsztak, használták a testét, de ez legyen a legnagyobb bűn:) Mindig csak a csúcs közeléig csalták, ingerelték.
A pajkos kacajok közt a szatírt egyszerre érte a mennyország és a pokol, de ha el is kárhozik, akarta még! ..

Saját bevallása szerint, ekkor a szatír pályája csúcsára ért...
-- Az idők hajnalán Földre látogató Mars Amazónjai, vagy a Vénusz Heves Hermafroditái is beiratkozhatnának ezek a tündérekhez egy-két szemeszterre... -- gondolta. -- Ezen túl, mi jöhetne még?! -- gondolta azután, már amennyire gondolkodni képes volt egyáltalán.
És ami jött, arra valóban nem számított.
Sőt, egész életében elkerülni igyekezett...
A távolból egyre erősödő lódobogás hallatszott.
Aztán nyerítés.
Megborzongott.
-- Íííí! Kentaúrok! -- sikították a tündérek.
-- Áááá! Kentaúrok -- sikította a szatír...

A Kentaurok gyorsan odaértek, patáik felkapálták a földet és szállt a por. A tündérek pillanatok alatt eltűntek a bokrok sűrűjében. Nem vették őket üldözőbe ezúttal, pedig régóta fájt rájuk a foguk. A szatír maradt. Nem tudta felfogni, hogyan lehet a Mennyország legcsodásabb csemegéi közül a Pokol legbűzösebb bugyrába zuhanni egy szemvillanás alatt. Micsoda pofátlanság - dohogta. Persze csak magában, mert a Kentaurokkal nem mert ujjat húzni. Igyekezett a lehetőségekhez mérten láthatatlan lenni.
--Te mit csináltál itt a Tündérekkel? Meglested őket?
-Hohoho, ha csak meglestem volna, ostoba szamarak, de engem itt rangom szerint kényeztettek - gondolta. --Dehogyis lestem meg, őket. Engem ők maguk hívtak és kegyeikbe fogadtak. Titkaikat suttogták el nekem. - mondta fennhangon.
--Hazudsz, Szatír! Széjjeltépünk! Kecskefattya! - dübörögték féltékenyen és patáikkal rúgtattak hozzá. -- Akkor most velünk jössz és szépen elmesélsz mindent, amit a Tündérekről tudsz!
Két ló közé fogták szerencsétlen szatírunkat és elhurcolták.
~~~~
A tündérek lopva merészkedtek elő jó kis idő elteltével. Még picit mindig remegtek, és tudták, hogy szegény szatír dolgát nekik kell itt rendbehozni. A Kentauroktól azonban minden okuk megvolt félni, hiszen ezek az óriási lovak valami félreérthetetlen és igen zavarbaejtő vonzalmat éreztek irántuk mindig is. De jaj, a tündérnép ettől megborzong....

( Iiiigen,... a fenti verzió az, amit a tündérek otthon meséltek. Valójában azonban...)

-- Ííííí! Kentaúrok! -- sikították örömükben a tündérek.
-- Áááá! Kentaúrok -- sikította rémülten a szatír.
-- Helló-belló... -- mondták vigyorogva a kentaúrok.
Azután nagy felfordulás következett...

*

Gyönyörű, napfényes reggelre virradt. A mezei virágok pompáztak, a madarak csicsregtek, a szatír pedig halkan szitkozódva sántikált a patak felé. Nagyon-nagyon remélte, hogy maradandó testi sérülés nélkül úszta meg az éjjeli... öhöm... kalandot. Minden lépésnél felszisszent kicsit. És arra gondolt, csak kerüljenek még egyszer szeme elé azok a tündérek,... na, majd akkor aztán, lesz nemulass...!

A tündérek kitartóan ragaszkodnak azonban történetükhöz. Jó hírük forog ugyanis kockán.
A tündérek köztudomásúlag olyan lények, akikre leginkább a diszkréció és a titokzatosság jellemző. Tűnékeny jelenségek ők, akik ha veszélyben érzik előbb említett lényegüket, a leleplezéstől tartva egy pillanat alatt válnak a szivárvány kiválasztott csíkjaivá vagy olvadnak bele az erdő levelei között az avarra mutató fényujjakba.
Nem lesz ez a történet sem kevésbé bővelkedő izgalmakban és csiklandós részletekben, mint a szatír meséje, ezt bizton állítom.
Halljátok hát erdei mesék boldog népei, faunok, szatírok, tündérek és kentaurok, törpék és tilinkók mind...

Némán ballagatunk, nem néztünk egymásra.
Esős éjszaka volt.
Egy neonreklám fénye méteres sebeket égetett a nedves aszfaltba.
Valami mocskos kis lebujba vittelek. Csak néhány kiborult vagány aludta nyugtalan, részeg álmát asztalára borulva. Csúnyán elbánt velük az élet.
A felszolgálólány éppen a sarokban szolgálta fel magát.
Egy ütött-kopott trió bódult agóniában játszott. Rég kimentek már a divatból.
Te velük dúdoltál.
Szerettem azt a dalt. Poharadban sikoltva fuldokoltak a jégkockák, az enyémek unottan olvadoztak…
Rám néztél végre. Azt mondtad elmész. Végleg.
Találtál magadnak egy másik képregényt, egy másik várost, ahol soha nem esik az eső. És nem énekelnek megkopott dalokat.
Hiába vártad, nem dőlt össze a világ.
Nem fizettünk. Lépteid hangosan kopogtak a kihalt utcán. A macskakövek fejvesztve menekültek tűsarkaid elől.
Megcsókoltál. Azután…
szomorúan elővarázsoltál valahonnan egy revolvert,…
és rám lőttél. Kétszer.
Hűvös eső kopogott halott arcomon.
Játékos vérpatakok indultak bugyogva a csatorna felé.
Nem időztél sokáig, esős éjszaka volt.

Az utolsó csók olyan, mint az első: izott vagy, hosszan kitartod, bevésed, hogy emlékezz rá. Te még nem tudtad, hogy az utolsó lesz, míg én már azt is tudtam, hogy kétszer lövök. Mert egy nő nem hibázik, ha elszánta magát, biztosra megy.
A csókod lesz az utolsó, amire emlékezek...

A testem már önálló életet él. Érzéki álmok közt lebegek, elhülök a férfi test látványától és kívánom, hogy érezzem végre az elemi erőt. A tudatom még küzd, azt hittem, hogy mindezt megoldom magam, de csak átmenti vigaszt nyújt a jobb kezem és a pornó, amit már rongyosra néztem. Húst akarok, miközben nem akarok egy idegennel állatá válni. A zene tombol a fülemben, a testem hullámzik, vergődöm az ágy közepén. Már nem érdekel mivé leszek, a vágy elragad...
A liftben utaztuk együtt. Meleg barna szem, szép bőr, kigombolt blúz, érintésre váró mellek. Cicababa, ha azzá teszed. Egyébként ügyvéd. Esztelenné tenném:) A szomszédom és nem sejti, hogy kívánom... még nem. Elmesélte, hogy énekel... Ha férfi lennék a farkamra tűzném, és a gyönyörtől sikoltó hangját hallgatnám. Aztán a szolgája lennék és csak cirógatnám, míg őrjöngve nem követel. Csupaszra borotvált szirmai közt lehelném ki az utolsókat.

Visszanéztem rá.
- Ó, Mimi, az édes, a szépszívű, az illatos... - - összegömbölyödve feküdt a szoba belső homályában, meztelen bőre - fehéren világló puha folt a kanapén. Lassan, jóllakottan, de huncut-szemérmesen lesütötte a szemét, félig felült és szétnyitotta felém a combját és én odahajoltam, ahol sziromlott az ajakvirága...
- Mindig csak összeszedjük magunkat...akkor én most inkább szétgurulok, jó? vagy szétrebbenek...vagy szétpillanok, mint a pillangók: egy pillanat alatt száz színné röppenek szét a szivárványban általad...Most nem kell magam összeszedni. Mert ugye senki sem várja el tőlem. -- filozofálgatott rebegve Mimikém. Aztán mindketten elkeveredtünk és feloldódtunk a pillanásokban és sziromlásokban.

Khömm... hörr,... mmm,...