Anna kettesével vette a lépcsőfokokat, próbálta közben tompítani cipője kopogását, idegesen babrált a zárral, villanyt se gyújtott, a szobát megvilágította az utca felett vastag dróton imbolygó lámpa – vihar idején pörgette, forgatta, cibálta a szél.
A néni már az asztalnál ült, Anna kapkodva vette a levegőt, kicsit elhúzta a függönyt, hogy jobban lássa a szemközti ház ablakát. Az öreg kezek lassan rendezgették az evőeszközöket, tétován tologatták a villát – a magánynak ez a pillanata annyira intim volt, hogy Anna önkéntelenül hátra lépett egy kicsit.
Aztán sötét lett, a néni lekapcsolta az asztali lámpát, Anna is lehúzta a redőnyt, felbontott egy fehérbort, hátradőlt a kanapén, megnyugodott, hogy semmi sem változott amióta elutazott. Halk kattanással kapcsolódott be a tévé.

Eszébe jutott, hogy gyerekkori szobájából rálátott egy öregek otthonára, a helység tompán sárga fényénél öregasszonyok fésülték egymást, látta maga előtt most is az elvékonyodó hajfonatokat, a görnyedt hátakat.

Dörömbölni kezdett a szél a redőnyön, Anna felállt, és kinézett a rések között, csillogott az ablak az esőtől. Kilépett az erkélyre, kezében a boros pohár, esőszagú lett az utca, jó itthon lenni – gondolta.
Nézte a táncoló lámpát, és akkor vette észre, hogy parázslik egy cigaretta magasan a lámpa felett, félig a tető része volt már a kis erkély, amin a férfi állt. Az utca legmagasabb háza volt ez, és látta a férfi arcát is, Annának úgy tűnt a hold világítja meg, mintha mosolygott volna. Anna megborzongott, biztosra vette, hogy a hold tévesztette meg. A mosoly egyszerre volt kedves, és ördögi.

Minden éjjel nézte, kutatta a sötétséget, míg szeme bele nem fájdult, maga bele nem szédült a végtelenbe. Fel is adta volna már, de nem tehette: egyetlen jutalma volt a vágy, amit - mióta az eszét tudta - ábrándja gerjesztett.
Bár már nem remélt. Évát nem hitte. Vénuszt és Szép Helénát úgyszólván elfeledte. Mária Magdolnát inkább csak félte. Júliát sohasem értette. Mona Lisát nem szerette, Judith-ot nem is ismerte. Monroe-t, Hepburn-t, Bardot-t kinőtte.
Mégis, ha elmúlt a fülledtség, forróság, ő csak fürkészte tovább a hűvös őszi éjszakát...
...
Az imbolygó utcalámpa-fényben éhesen vizslatta a lány arcát, táncoló-libegő alakját. Az üres nyarak alatt kelt szomorúságát egyszerre elfújta az esőszagú szél. És már azt sem bánta, ha őt is meglátják. Mosolyogni próbált, de érezte, csak valami torz grimasz ül arcára,... Pedig ez a lány... borospohárral kezében... angyali arcával... testével... vágyaival... álmaival...

Anna sietett. A mozgólépcső siklása kicsit megállította, mozdulatlan mozgás, zavart keltő ritmustalanság, gyors lépések az utolsó fél méteren, már elütik a metróharangot, megvan.
Kora reggel, mindenki ül, szétszórva, letaglózva.
Anna végigkopogott az első ajtóig, egyensúlyozva a mozgó szerelvényen és nem volt kedve leülni.
Émelygő reggel, szédítő kapkodás, és mégiscsak rendszer. Pontosan lesimítani az ágytakarót, leülni a kávéhoz, kattanni a zárral.
És a smink már a mozgólépcsőn kevésnek tűnik, vagy hibásnak.
Ezek a reggelek.
A férfi félálomban borzongott, megigazította a takarót, sokáig aludt tovább.

Horáciusz Zserbó olyan könnyűnek érezte magát, akár egy luftballon. Hazafelé ballagott a néptelen sétányon. Ősz volt. Félreérthetetlenül ősz. Hideg eső szemerkélt. És sötétkék, majdnem szürke volt az ég. A platánsor kókadt levelei sárgán világítottak ebben a vígasztalan párás magányosságban.
Zserbó semmi nem számít alapon belegázolt a lehullott levelek ázott kupacaiba, és cseppet sem zavarta, hogy mindeközben cipője-nadrágja koszos-ragadósra ázik. Élete folyamán immár sokadszor fogalma sem volt róla, hogy mit hoz majd a holnap. Ugyan jobban szerette volna, ha az Úristen elfeledkezne róla - vagy legalább számlájáról -, és minden menne tovább úgy, mint eddig, de azért arra is felkészült, hogy kiegyenlítse tartozását... Bár tényleg semmi kedve nem volt a favágáshoz, gyöngyhalászáshoz, kútásáshoz, szénhordáshoz, vagy halárusításhoz, azért felkészült minden eshetőségre...
Persze, ha holisztikusan nézte, azért nem volt túl kilátástalan a helyzet. Csak azt sajnálta, hogy a nyáron olyan könnnyedén, lezserül lefitymálta, és nem szerezte be a hemmelsblauw-t.
Azért csak mosolygott tovább magában. És élvezte a helyzetet: a nyirkos-árnyékos gondolatait az őszi utcán, miközben szütyőjében otthona álmos-biztonságos, forraltbor illatú záloga, egy üveg házirozé meghitten lötyögött-lityegett.

Olykor szavakban lelem meg, máskor a csend ad nyomatékot.
Van, hogy csak a mosoly a szám szegletében.
Tudom én..., néha még többet is, de nem kell elmondanom.
Az én csendem, a te békéd.
Az én szavam, a boldogságod.

Néprajzi Múzeum 2010. 10.15.

"A nyereg egy rendkívül izgalmas tárgy, és méltán lehetünk büszkék a
gyűjteményünkre. Last-minute akcióban most még regisztrálhattok a holnap
11-kor tartandó programunkra, aminek keretében az érdeklődőket felvisszük a
padláson kialakított klimatizált raktárba, ahol igazán bensőséges...hangulatban lehet megcsodálni a 130 darabból álló nyereg-kollekciónkat.
A Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben található tárgycsoportok közül kiemelt figyelmet kaptak a nyergek. Adódott ez a tárgy jellegéből, "népszerűségéből" és a 2002-ben megrendezett "Nyeregbe!" című kiállítás apropóján is. A nyergek megfelelő raktározását szintén az elmúlt években oldotta meg a Néprajzi Múzeum: az épület padlásterében kialakított klimatizált térben kapott helyet a múzeum a közel százharminc darabos magyar és nemzetközi nyereg-kollekciója. Az érdeklődők itt megtekinthetik, hogy milyen a tiszafüredi-, a szamár- vagy a párnanyereg, hogy milyen is az a furmányos nyereg, nemes nyereg, priccsnyereg, arab nyereg párductakaróval, baskír nyereg, kirgiz nyereg, japán nyereg..."

Nyeregbe Drágáim! – kiáltotta a madam
A férfitársaság legnagyobb örömére a ledér hölgyek egy-egy nyeregbe huppantak. Csípejük mozgását nem állhatták sokáig tétlenül…

http://www.youtube.com/watch?v=LSupsgtsvGM&feature=fvst