Az ördög és a tavasz

Az ördög megnyúlt arccal figyelte az évszakok fenséges fordulását. Az univerzum alig hallható, mélységes bariton dörmögését.
Hiába adatott neki számolatlan idő, mégis szomorkodott. Arra gondolt, hozzá már nem jön el többé a tavasz. Az egyetlen és igazi Tavasz... És már abban sem volt egészen bizonyos, hogy valaha vele volt-e egyáltalán. Bár, akkor úgy kellet, hogy legyen... Volt az a semmihez sem fogható csillanás az angyal arany szemében. Az a kis mosoly szája szegletében. Az a cseresznyevirág illatú hullám búzakéve hajában!
A Tavasznak kellett lennie, hiába volt az az év legforróbb éjszakája...

A tavaszt mindig felismered… friss fuvallatként érkezik a semmiből és oly erővel sodor magával, hogy eszmélni is alig tudsz, nem hogy ellenkezni. Érzed bőrének illatát, hajának selymét, az ízét a szádban. Egyetlen gondolat vagy épp az üresség foglalkoztat. Teljességgel tölt el, megvilágosodsz és minden a helyére kerül az univerzumban. A harmónia mégsem maga az üresség, hanem a mozgásban lévő energiák, olykor szelíd, olykor pezsdítő hömpölygése.