Megbízó \ Áldozat (Mint egy képregény...)

Némán ballagatunk, nem néztünk egymásra.
Esős éjszaka volt.
Egy neonreklám fénye méteres sebeket égetett a nedves aszfaltba.
Valami mocskos kis lebujba vittelek. Csak néhány kiborult vagány aludta nyugtalan, részeg álmát asztalára borulva. Csúnyán elbánt velük az élet.
A felszolgálólány éppen a sarokban szolgálta fel magát.
Egy ütött-kopott trió bódult agóniában játszott. Rég kimentek már a divatból.
Te velük dúdoltál.
Szerettem azt a dalt. Poharadban sikoltva fuldokoltak a jégkockák, az enyémek unottan olvadoztak…
Rám néztél végre. Azt mondtad elmész. Végleg.
Találtál magadnak egy másik képregényt, egy másik várost, ahol soha nem esik az eső. És nem énekelnek megkopott dalokat.
Hiába vártad, nem dőlt össze a világ.
Nem fizettünk. Lépteid hangosan kopogtak a kihalt utcán. A macskakövek fejvesztve menekültek tűsarkaid elől.
Megcsókoltál. Azután…
szomorúan elővarázsoltál valahonnan egy revolvert,…
és rám lőttél. Kétszer.
Hűvös eső kopogott halott arcomon.
Játékos vérpatakok indultak bugyogva a csatorna felé.
Nem időztél sokáig, esős éjszaka volt.

Az utolsó csók olyan, mint az első: izott vagy, hosszan kitartod, bevésed, hogy emlékezz rá. Te még nem tudtad, hogy az utolsó lesz, míg én már azt is tudtam, hogy kétszer lövök. Mert egy nő nem hibázik, ha elszánta magát, biztosra megy.
A csókod lesz az utolsó, amire emlékezek...