Zsé

Zigi Schiff végre megkapta rendelését: egy korsó búzasört, meg valami madársalátát. De sok örömét nem lelte benne... A sör vastag habjába azonnal belerepült egy tucatnyi muslinca. Szerncsétlenkedtek, körbe-körbe vergődtek fuldokoltak.
-- Hülye idióták! -- mordult fel Zigi, azután gyorsan helyesbített. -- Megmentelek benneteket! -- és kilöttyentette őket az aszfaltra a fonnyadt citromcikkellyel, valamint a sör nagy részével egyetemben. A salátával sem volt szerencséje, ahogy beleturkált, az első kásás kinézetű, fakó paradicsomkarikára tekeredve hajszálat fedezett fel, a felforgatott kókadt levélhalom alatt pedig egy betegesen sápadt hernyó didergett. Zigi ledobta villáját, tányérját áttolta az asztal túlfelére. Legszívesebben valami pörköltet rendelt volna. Mondjuk, kakaspörköltet. Túróscsuszával. Mmmm...! De persze, már hónapok óta leállt a húsevéssel...
-- A létezés szenvedés -- mormogta búsan.
Zigi a derék Zs-t várta. De Zs késett.
Zigi és Zs kora ifjúságuktól kezdve barátok voltak. Szinte már testvérek... Aztán néhány évvel ezelőtt Zs-t elszólította a munka, azóta csak néhány levelet váltottak. De Zs most visszatért!
És késik.
Természetesen. Ahogy mindig.
Zigi előrázogatott egy cigarettát a dobozából, és már éppen gyufa után kutatott zsebeiben, amikor tekintete összetalálkozott a szomszéd asztalnál ülő szigorú kismamáéval. És nem tudta nem észrevenni benne a hitetlenkedést, a felháborodást.
-- Dehát az utcán ülünk, szabad ég alatt... -- mentegetőzőtt Zigink. És úgy is volt: az étterem asztalokat, székeket és kopott napernyőket állított végig az utcán, portája elé. De a szigorú kismama nem ismert tréfát, a cigaretta öl! Akárcsak ő szeretett volna a tekintetével...
-- Pardon..., úgyis le akarok szokni -- mosolygott a nőre Zigi kényszeredetten. És nem gyújtott rá.
Arcát az égre emelte, lehunyta szemét...
Beleborzongott abba a rengeteg erőfeszítésbe, amit tett, és abba a sok-sok változásba, amin keresztülment az utóbbi hónapok során.
Letett a húsevésről.
Igyekszik eggyé válni a mindennel (még az esztelen szárnyas kis izéket is szeretni akarja!).
Le fog szokni a dohányzásról.
Őőő...
Ennyi.
Hát, talán mégsem olyan sok.
Úgy fest, igen kevés módja van a változásnak... Lehet, hogy a megvilágosodás felé mégsem a megváltozáson keresztül visz az út...?
-- Viszont végtelen sok lehetősége van annak, hogy önmagam maradjak -- ébredt rá hirtelen. És ez a gondolat igen nagy elégedettséggel töltötte el... -- De hol van már Zs?

Zs szórakozottan kikandikált a sűrű farácsos ablakocskán és attól, amit megpillantott, a legszívesebben azonnal meglógott volna a titkos csapóajtón keresztül.

K.V. úr közeledett vészes kiszámíthatósággal, aki minden alkalommal meggyónta, hogy Kádár János személyes testőreként mi mindent művelt a kiképzése és szolgálatai során, és most, nyugdíjasan is mi minden nyomja a lelkét, pedig hivatalosan már két évtizede nem tagja a Hatóságnak.

Bűnbánatnak álcázott vodkamámoros ömlengését hallgatni azonban a kínok kínját jelentette Zs-nek, pedig ő aztán tényleg mindenféle apró és grandiózusan aljas történetet ismert már. Ez volt a szakmája, a hivatása: megismerni a mocskot és lecsutakolni a gaztevőket, hogy újra dagonyázhassanak.

Balszerencséjére az emberek imádták őt, és alig várták, hogy kitárhassák előtte ocsmány lelkük valamennyi bűzös és hiábavaló gyümölcsét – Zs pedig szorgalmasan és odaadón szüretelt, pedig jobban szeretett volna talán méhészkedni valamilyen nyugodt, néptelen vidéken.

– A létezés szenvedés – mormogta búsan, és az eszébe sem jutott, hogy ezt a tévedést akkor ismerhetné fel végre, ha valóban felpattanna és faképnél hagyná az egész bandát. Ott rohadjon meg mind, ahol van -- merthogy úgyis az lesz a sorsuk.

Már csak el kellett határoznia magát. Már csak az utolsó csepp hiányzott a pohárból.