Gréta és a csillagász
A nyitott jégpálya fölött csillagok függenek az égen. És mosolyognak rá. De Gréta még nem veszi észre őket. Nagyon el van foglalva a tökéletes nyolcasokkal, amiket a jégen szánt korcsolyájával. Rövid programjára gyakorol. Este kilenc körül járhat, egyedül ő van már csak a pályán. Légzése ritmusára, az ívre, a lendületre koncentrál… számolatlanul szeli a köröket.
Azután az jut az eszébe, hogy most kell megpróbálnia egy négyest ugrania. Most, mikor minden ilyen tökéletes! Nem látja, nem zavarja senki, egyedül van: ő és a jég…
A tripla néhányszor már sikerült, kétszer talán versenyen is, de négyforgásost még sohasem ugrott. Nem csak ő, még soha senki sem… De most. Most sikerülnie kell!
Gréta tesz két nagy kört egészen a palánknál. Egyre gyorsabban száguld, akár egy üstökös: szikrát szór lábán a pengeéles acél. Szemét elhomályosítják a hideg menetszél könnyei. De már nem kell látnia… Föllendül… És csak emelkedik… És forog… És forog… Kettő… Három… Úgy érzi, nem is ugrás ez, repülés. Boldog szédülés… Azután mégis visszaérkezik. Jégszilánkok fröccsennek szerteszét… Egyre lassul… És megáll… Térdei reszketnek, levegő után kapkod. És hirtelen nagyon egyedül érzi magát, ott a jég közepén… Egy keveset csak álldogál tanácstalanul, azután könnyes szemmel, de mosolyogva hanyatt dől. Karját, lábát széttárva, mozdulatlanul fekszik, csak szíve kalimpál eszeveszetten. Mert már tudja…
Nem számolta ugyan, hány fordulat volt, csak érzi: elég.
Elég.
Ez ennyi volt. Nem akar több hajnali edzést, gyomorgörcsöt, feltört lábat, versenyt… Nem akar többé egyedül lenni a jégen.
És ekkor veszi észre a tintakék égről hunyorgó csillagokat…
*
Ahogy állt a megállóban és várta a hajnali első buszt, egyre csak Gréta feketeharisnyás lábaira gondolt.
De, milyen Gréta? ? töprengett. Nem tudott visszaemlékezni sehogy sem.
Valamilyen Gréta volt, ez biztos. És olyan gyönyörű, mint egy álom. Kócosgöndör hajával, borszínű mosolyával, szomorú szemével, és azokkal a végromlásba döntő istennői lábaival…
Gréta volt, valamilyen Gréta.
Mivel a busz csak nem érkezett, a csillagász megelégelte a várakozást, nekiindult gyalog. Kristálytiszta volt az ég. A város pedig néma és jéghideg. Még nem kelt fel a nap, de az éjszaka lehullott hó angyali derengéssel vonta be az utcát. Egyáltalán nem esett rosszul a séta a hegyről lefelé, még ha fárasztó is volt. Ropogott lábai alatt a hó, fejében pedig zakatoltak a gondolatok, így ballagott péntek hajnalban lefelé, a hegyről a csillagász.
Valamiyen Gréta…
Azután az jut az eszébe, hogy most kell megpróbálnia egy négyest ugrania. Most, mikor minden ilyen tökéletes! Nem látja, nem zavarja senki, egyedül van: ő és a jég…
A tripla néhányszor már sikerült, kétszer talán versenyen is, de négyforgásost még sohasem ugrott. Nem csak ő, még soha senki sem… De most. Most sikerülnie kell!
Gréta tesz két nagy kört egészen a palánknál. Egyre gyorsabban száguld, akár egy üstökös: szikrát szór lábán a pengeéles acél. Szemét elhomályosítják a hideg menetszél könnyei. De már nem kell látnia… Föllendül… És csak emelkedik… És forog… És forog… Kettő… Három… Úgy érzi, nem is ugrás ez, repülés. Boldog szédülés… Azután mégis visszaérkezik. Jégszilánkok fröccsennek szerteszét… Egyre lassul… És megáll… Térdei reszketnek, levegő után kapkod. És hirtelen nagyon egyedül érzi magát, ott a jég közepén… Egy keveset csak álldogál tanácstalanul, azután könnyes szemmel, de mosolyogva hanyatt dől. Karját, lábát széttárva, mozdulatlanul fekszik, csak szíve kalimpál eszeveszetten. Mert már tudja…
Nem számolta ugyan, hány fordulat volt, csak érzi: elég.
Elég.
Ez ennyi volt. Nem akar több hajnali edzést, gyomorgörcsöt, feltört lábat, versenyt… Nem akar többé egyedül lenni a jégen.
És ekkor veszi észre a tintakék égről hunyorgó csillagokat…
*
Ahogy állt a megállóban és várta a hajnali első buszt, egyre csak Gréta feketeharisnyás lábaira gondolt.
De, milyen Gréta? ? töprengett. Nem tudott visszaemlékezni sehogy sem.
Valamilyen Gréta volt, ez biztos. És olyan gyönyörű, mint egy álom. Kócosgöndör hajával, borszínű mosolyával, szomorú szemével, és azokkal a végromlásba döntő istennői lábaival…
Gréta volt, valamilyen Gréta.
Mivel a busz csak nem érkezett, a csillagász megelégelte a várakozást, nekiindult gyalog. Kristálytiszta volt az ég. A város pedig néma és jéghideg. Még nem kelt fel a nap, de az éjszaka lehullott hó angyali derengéssel vonta be az utcát. Egyáltalán nem esett rosszul a séta a hegyről lefelé, még ha fárasztó is volt. Ropogott lábai alatt a hó, fejében pedig zakatoltak a gondolatok, így ballagott péntek hajnalban lefelé, a hegyről a csillagász.
Valamiyen Gréta…
