Posztmodern virtuális irodalmi szalon

-- Posztmodern, posztmodern... -- mantrázta elmerengve Zigi Schiff. És ezzel máris értelmét vesztette az egész. Zigi nem szerette a posztmodernt. Se a szót, se a jelentését, se azt, hogy manapság mindenre rásütik...
-- Ha posztmodernnek nevezem, ellentmondok az igazságnak, ha nem nevezem annak, szembeszegülök a valósággal -- állapította meg végül. -- Ezen még meditálnom kell! -- állapította meg még hozzá, és úgy is tett...

-- „Igazság” és „valóság”… Ezek csak szavak, címkék. Kérdezz meg bárkit, és nem fogja tudni elmagyarázni, hogy mik ezek! -- okoskodott máris a jó Zs… (aki kilétét egyelőre még nem fedi fel), és az univerzum annyi év elteltével megint gyarapodott kissé csinos pipájából szinte láthatatlanul áramló zamatos füstszmötyikkel. Ideje volt már.

-- Akarod tudni a tutit? Megmondjam? -- és jóváhagyásra vagy érdeklődésre sem várva fennkölt ábrázattal közölte: -- Csak az a lényeg, hogy megbizget-e téged ott belül, vagy nem bizget meg. Mert ha nem bizget, akkor kit érdekel? Ha pedig megbizget, akkor meg kinek mi köze hozzá?

-- Na, kezdődik... -- zsörtölődött a jó Zs... felbukkanása feletti (jól leplezett) örömében Zigi. -- Mindig előre megérzem a bajt. Minden áldott reggel... -- füstölgött tovább. Aztán észbe kapott, és gondolatban javította is magát: Minden nap jó nap. Minden nap jó nap. Franc essen bele, de jó nap...

Amikor kimondod a kimondatlant, mi születik és mi semmisül meg?

Ha megpróbálod elképzelni azt a pontot az időben, amikor a kimondatlan még nincs kimondva, de már elindul a parancs az idegrendszeren a hangszálak felé, mikortól mondanád, hogy kimondatott?

Állítólag a csiga sértetlenül át tud mászni egy zsilettpenge élén.

Talán van olyan lény, amelyik ott lakik, ahol még és már nem létezik, ami létezhetne.

Ott ül a sohaseholponton, és néz, és lát, és gondol, és cselekszik.

Ott ül, ahonnan sosem látja önmagát.

A semmi ágán ül szívem -- dünnyögte Zigi. Aztán rájött, hogy ezek semmiképp sem lehetnek mestere szavai.
-- Nem számít -- gondolta aztán. -- Ez akkor is könnyű. A létezés szenvedés. Illetve nem. Illetve igen. Illetve... No tessék, kimondtam, illetve nem.
Így dünnyögött tovább. Aztán felrúgta a macska vizestálját és távozott.

...mi ez a képtelenség? miért tűnt el a vizualitás? mindenkit magára hagytok? hát most találja ki mindenki a saját gondolat-buborékjában a megoldást? kérem vissza a vicces jóisten-kép(zet)emet.

A karikatúra idegen volt. Betolakodó. Túl sokat tudott és túl sokat mondott, de mondanivalója most is ott van a tudatban – eltúlozva.

Csak a tábla számított: „ön itt van”, a fejében. Ott kuksol, onnan nézi a világot, és néha azt hiszi, hogy önmagát látja.

De ki kíváncsi erre az egészre, amikor a macskának nincs vize és kezdődik a bál a Holdon?

Az igazságnak és a szavaknak ugyebár, nem sok közük van egymáshoz...
Ha az igazság a tábla, és az ujjam a szavak,...
... akkor rámutathatok a táblára, a fejedben: ön itt van, de a mutatóujjam nem lesz azonos a táblával. És neked nincs szükséged az ujjamra, hogy meglásd a táblát...

És ne végy magadhoz rizst, mert nem tesz jót neked...!

Bort töltök magamnak.. enyhe fröccsel kezdtem, de éreztem nem lesz elég. Rágyújtanék, de nem élek ezzel, csak irigykedem.. mélyre szívom én is, de ez most nem tartozik ide. Azért a karikákért mégis rágyújtanék. Egyszer. Nem ma éjjel.
Hulla vagyok és a szavak tengerében keresem a vigaszt. Lebegek. Vagy csak az alkohol hat?
Rizs, nem a rizst nem veszem be. Aszkéta nem vagyok. A macska tányérját megtöltöttem vízzel, de ő odakint kódorog... hajtja a vére. A mozgatórugó. Nem filozofál csak cselekszik. A gondolat csak időtöltés. Olykor szellemi rejszolás. Élvezem.

Nyár van. Mégis csak
hűvös, tavasz-szagú éj.
A füst... elillan.

Tegnap este volt szerencsénk Mr és Mrs. Healthnél barbecue partin részt venni.
Isteni volt, ahogy a kint szakadó savas esőt bámultuk a kényelmes, 1234. szinti ergonomius-lakásból. A levegőgenerátorból olyan illat áradt, mintha mindenki otthon lenne. Kint, előttünk a levegőben elsuhanó mobil látványkertben apró őzek ugráltak át épp fehér nyuszikat a zöld füvön, alul pedig az akvárium részben megcsodálhattunk egy csukarablást. Sosem láttam még ilyet. Pazar volt. Vacsorára mindenkinek sütött a konyharab cévitamin-salátát pirított szelénnel és durvára tört minerálokkal megszórva, majd kaptunk bétakarotin ágyon nyugvó kalciumhabot egy kis rozéra sült karbonszelettel, desszert gyanánt ettünk egy finom szacharinsufflét szivárványos magnéziumzselével. Keveset beszéltünk, mert mindenki kipróbálhatta Mr. Health (nekünk már csak Joe) cégének legújabb csodáját, az élmény-pirulát, ami teljesen feleslegessé teszi a beszédet, hiszen mindenki agyában tökéletes realitássá teszi az éppen legerősebben vágyott élményt. Én egy órán át a tusrajzokról csevegtem a barátaimmal. A nők búcsúzóul kaptak egy bőrszín-változtató kapszulát is, én liláskéket választottam, pont olyat mint a kálium permanganát.
Healthéknek nincs gyereke. Egészségtelen.

Üveg pillangók
törékeny szárnyaikkal.
Életünk tájfun.

...és akkor Mimi megtapasztalta az üresség tökéletességét. Azon nyomban megvilágosodott.