Paura del demonio
http://www.youtube.com/watch?v=FWWi3SfZfnk
Napnyugta volt és bort ittak.
A faluban férfiak készülődtek, hogy megtartsák a boszorkányéj ünnepét.
Ezen az éjszakán elszabadulnak a pokol seregei. A lassan a feledésbe olvadó, elátkozott lelkeket ilyenkor tajtékzó vágy hajszolja vissza a létezésbe néhány órára. De mivel már nem emlékeznek egykor volt önmagukra, a valaha élt nemes vagy alávaló személyekből csak az életükben megzabolázott, ám mostanra urát vesztett vad ősmajom tér vissza – és tombolni vágyik. Vérszomja csillapíthatatlan. Élő testet keres, amit megszállhat egy időre.
A férfiak tudják: bármelyikükön kitörhet a téboly, bármelyik pillanatban. Hiába erősek, hiába bírnak bikaként dolgozni, hiába viselnek el jajszó nélkül bármekkora kínt, tudják: az állat ott szunnyad mindenkiben. Hogy közösségben élve nem gyilkolják halomra egymást, csakis azért van, mert az emberállat létének évezredei alatt lassan megtanulta elfojtani vad szenvedélyét – de ki sosem irthatta azt, mert akkor önmagát is elpusztította volna.
Az ember sorsa a kötéltánc az isteni és az ördögi között. Elég egy botlás, és a mélybe vagy a magasba zuhanva egyaránt elveszik a táncos.
Együtt voltak. Figyelték egymást és készülődtek.
Bort ittak, és várták az éjszaka végét.
* * *
It was sunset and they were drinking wine.
The men in the village were preparing for the feast of Walpurgisnacht.
On this night all hell's armies break loose. The damned souls, slowly melting into oblivion, suddenly feel a churning desire that chases them back into existence, just for a few hours. But since they no longer remember their once selves, only the masterless, wild beast returns that used to be reined in by the living noble or despicable person. And this beast yearns for raving. Its thirst for blood is insatiable. It seeks a living body to possess, just for a while.
The men know: madness can engulf any of them at any moment. Despite being strong, able to work like a bull, endure any pain without lament, they know: the beast lies dormant in everyone. That they can live in a community without murdering each other is made possible solely because during the ages of its existence the human animal has slowly learned to suppress its wild passion. But it could not uproot this wildness altogether because that would have meant its own destruction as well.
The fate of man is a rope dance between the divine and the diabolical. A stumble is all it takes: falling into the depths or the heavens, he is lost all the same.
They were together. They watched each other and prepared.
They were drinking wine, waiting for the night to pass.
Napnyugta volt és bort ittak.
A faluban férfiak készülődtek, hogy megtartsák a boszorkányéj ünnepét.
Ezen az éjszakán elszabadulnak a pokol seregei. A lassan a feledésbe olvadó, elátkozott lelkeket ilyenkor tajtékzó vágy hajszolja vissza a létezésbe néhány órára. De mivel már nem emlékeznek egykor volt önmagukra, a valaha élt nemes vagy alávaló személyekből csak az életükben megzabolázott, ám mostanra urát vesztett vad ősmajom tér vissza – és tombolni vágyik. Vérszomja csillapíthatatlan. Élő testet keres, amit megszállhat egy időre.
A férfiak tudják: bármelyikükön kitörhet a téboly, bármelyik pillanatban. Hiába erősek, hiába bírnak bikaként dolgozni, hiába viselnek el jajszó nélkül bármekkora kínt, tudják: az állat ott szunnyad mindenkiben. Hogy közösségben élve nem gyilkolják halomra egymást, csakis azért van, mert az emberállat létének évezredei alatt lassan megtanulta elfojtani vad szenvedélyét – de ki sosem irthatta azt, mert akkor önmagát is elpusztította volna.
Az ember sorsa a kötéltánc az isteni és az ördögi között. Elég egy botlás, és a mélybe vagy a magasba zuhanva egyaránt elveszik a táncos.
Együtt voltak. Figyelték egymást és készülődtek.
Bort ittak, és várták az éjszaka végét.
* * *
It was sunset and they were drinking wine.
The men in the village were preparing for the feast of Walpurgisnacht.
On this night all hell's armies break loose. The damned souls, slowly melting into oblivion, suddenly feel a churning desire that chases them back into existence, just for a few hours. But since they no longer remember their once selves, only the masterless, wild beast returns that used to be reined in by the living noble or despicable person. And this beast yearns for raving. Its thirst for blood is insatiable. It seeks a living body to possess, just for a while.
The men know: madness can engulf any of them at any moment. Despite being strong, able to work like a bull, endure any pain without lament, they know: the beast lies dormant in everyone. That they can live in a community without murdering each other is made possible solely because during the ages of its existence the human animal has slowly learned to suppress its wild passion. But it could not uproot this wildness altogether because that would have meant its own destruction as well.
The fate of man is a rope dance between the divine and the diabolical. A stumble is all it takes: falling into the depths or the heavens, he is lost all the same.
They were together. They watched each other and prepared.
They were drinking wine, waiting for the night to pass.
